“A viharban egy nemzet elveszett…” Közeleg Március idusa.

Mennyire jó és magasztos idők járták… csöpögött az eső, az akkori pesti fiatalok forradalmat csináltak. Petőfi Nemzeti Dalt írt, megszületett a Tizenkét Pont… előremutató volt.

Hadba álltak az osztrák seregek, magukban nem győztek, a cár készségesen elküldte hadait. Az akkori Nyugat és az akkori Kelet harapófogóba zárta a magyar nemzetet, térdre kényszerítettek bennünket. Ott, az aradi bitófán már kódolva volt Trianon, a két világháború. Trianon… ahol a korlátolt Nyugat leszámolt velünk, halálra ítélt egy nemzetet. ’56-ban, amikor ismét fegyvert ragadtunk, az éterbe üvöltötték: “Tartsatok ki! Jövünk! Segítünk!” a Pesti Srácok kitartottak, amíg tudtak, közben a háttérben a Nyugat azt kérte Hruscsovtól, minél előbb fejezze be Magyarország leigázását. 1848-49 és 1944-45 után harmadszor is lerohantak bennünket, vér folyt a pesti utcákon, a Nyugat mélyen hallgatott. Azután következtek újabb kivégzések, évtizedes ruszki megszállás. Volt egy rendszerváltozásnak hazudott gazdasági irányváltás, a ruszkik hazamentek, de a muszkavezetőket, kommunistákat, szellemi örököseiket itt hagyták. Azóta is mérgezik a légkört, visszatérésre ácsingóznak, legközelebb idén, április 3-án. Ha visszajönnek… végünk van.

Február végén kitört a háború. Hazánkkal szomszédos Ukrajnában véres harcok dúlnak. Vajon miért? Az amerikaik ismét exportálták a demokráciát, bábkormányt ültettek Ukrajna élére. Egy olyan kormányt, amely uralma alatt a kárpátaljai magyarság hasonló életet élt, mint a székelyek Ceausescu idején. A nyugat az orosz határhoz nukleáris fegyvereket, NATO hadsereget akar telepíteni. Mintha nem ismernék a ruszki politikusok természetét. Elkezdődött a testvérháború, ahelyett, hogy Ukrajna kinyilvánította volna semlegességét, felvette a harcot, amelyben nem számít, hány embert küldenek az embervágóhídra. Semmi nem számít, csak a Nyugat akarata, ahogyan az ’56-ban Magyarországon is történt.

Nincs új a nap alatt! Ismerjük az oroszok természetét. Végiggyalogoltak Magyarországon 1849-ben, 1945-ben, 1956-ban, elsajátított javak, megerőszakolt lányok, asszonyok és hullahegyek maradtak nyomukban. Semmi kétségem nincs arról, ha úgy adódik, nem fognak megállni Magyarország keleti határainál. Akkor megnézhetjük magunkat.

De így is tragédia történik velünk. Megint jön a nyomor, jönnek az ínséges idők. Nem lesznek energiaforrások, nem lesz elegendő gyógyszer, kötszer, élelmiszer, semmi sem lesz. Ezt a jövőt érdemeljük? Talán igen, talán nem. Elhagytuk Istent, elhagytuk a nemzetet, elhagytuk a hazát, elhagytuk Wass Albertet és elhagytuk a Kormoránt… Intő jel, hogy visszataláljunk. Talán még nem késő!

Az is lehet, rádióaktív tél következik. Akkor meg úgyis mindegy.

Március 15-re emlékezni jó érzés. Az ünnepre súlyos árnyékok vetülnek, lehet ez lesz az utolsó, hogy visszaemlékezhetünk forradalmárainkra. Sem ők, sem mi nem ezt érdemeljük. Sehonnai bitang emberek mérik ránk ezt a sorsot Keletről, Nyugatról… sírjaink nem domborulnak sehol, a tömegsírok fölé nem emelnek hantot.

Áldó imádság… igen ez maradt nekünk, kapaszkodjunk Petőfi Sándor üzenetébe.