Kifejezéstelen arccal, meredten bámulja a monitort, miközben fülébe muzsika áramlik, dalok véletlenszerű sorrendben, sok Kormorán, kevesebb Európa Kiadó … két énje van, kevesebb kormorános, több Európa kiadós… Most nem összpontosít a dalokra, néha-néhaa egy-egy szó, mondat alakítja gondolatai futását …
Odakint nyár van, de már érezhetően rövidebbek a nappalok, nyúlik a sötétség. Semmi jele az ősznek. Eszébe jut, hogy augusztus 18-a két nappal Nagyboldogasszony után és egy nappal Szent István Királyunk ünnepe előtt van, eddig nem is figyelt fel erre. Eszébe jut az ősz. Két hét sincs szeptemberig, augusztus végére már ennek az évnek is letelik a kétharmada és ha ő is itt tart már, akkor 75-öt mért rá az Úr…de tudja jól, erre semmi esélye sincs már, egy év, öt év, tíz év? Szinte mindegy. Minden mindegy. “A jövő előttünk romokban hever és ha nem akarjuk nem jön el…” üvölti a fülébe Menyhárt Jenő. Ettől megnyugszik egy percre, mert nem is tudja, akarja-e hogy eljöjjön? Az ősz sem egyik percről a másikra érkezik, tegnap nyár, ma még ősz, nem, ez nem így működik…elgondolkozik ezen. Mit hozhat ez a pár év? Szeretné gyermekét egyenesben, biztonságban tudni, de arról nem álmodhat, hogy unokát ringasson. Már másik szemüveg kell az olvasáshoz, már nehezebben mozdul, már autót vezetni sem szeret annyira, mint korábban, már nem keresi a sör-gyomorkeserű gyors mámorát, óborokat iszik, hosszú, megfontolt kortyokban. Szívesebben van otthon, mint máshol. Fél, retteg a jövőtől – nemzete végső pusztulásától, hitvese elvesztésétől, a nyugdíjas évektől – lesz egyáltalán még nyugdíj tizenöt év múlva…? Hogy enni inni tudjon feléli majd mindenét? “A jövő előttünk romokban hever és ha nem akarjuk nem jön el…” Igaza van Menyhártnak, bár húsz éve még nem is fogta fel, hogy mennyire.
Pár év és eljön a végső pillanat, amikor beköszönt a tél, megfagy a lélek, elbomlik a test. Ez sem baj, bár fél tőle. Megpróbálja elképzelni a pillanatot, egyedül egy kórházi ágyon, minden testnyílásból kilógó csövekkel, amikor mást sem szeretne, mint megcsókolni azt a kezet, amely leállítja a gépeket…vagy csövek nélkül, az elfekvőben, gutaütötten, magatehetetlenül, mozgásképtelenül, lassú agóniával? Vagy megbolondult saját sejtjei falják fel lassan, észrevehetetlen fájdalmassággal? Vagy lassuló reflexei vezetés közben, szemben egy kamion? Egy hirtelen szívmegállás az utcán – milyen jó is lenne! Netán bombazápor, sortűz, marhavagon – népességcsere, magyar holocaust? Csak ezt ne engedd Istenem!
Voltak visszatérők, akik azt mondják, belép egy alagútba. Visszanéz, elcsodálkozik azon, hogy csak egy darab szar maradt az, mit testének – lelke templomának? – gondolt; az alagútban gyönyörű muzsika szól, lefut előtte élete filmje, majd köszöntik a nálánál előbb távozott szerettei, barátai…hallja Cseh Tamás énekét, látja Kaszás Attilát, Bubik Istvánt, Selmeczi Rolandot a színpadon – ők még annyi időt sem kaptak, mint ő eddig, pedig de megérdemelték volna … Azt gondolja eljött a számadás pillanata, de nem, az utolsó még élő agysejtjei is leállnak, ez a végső megsemmisülés, az időtlen sötétség, a semmi, a nihil kezdete.
Idáig kergetik gondolatai, amikor megint csak Menyhárt éneke riasztja föl: “Évmilliók jönnek az ember után, rohadt érzés, de én szeretem”. Elmereng ezen, maga sem tudja mit gondoljon az évmilliókról. De dalt vált a lejátszó és megszólal az Angyalok Éneke:“Soha ne gondold, hogy születni kár,
élet kezdődik, a halál után.”
Agyából ez a tíz szó kitöröl minden szemetet, megfogja az íját és inkább lemegy lőni … nagyon hálás azoknak, akik képesek ezt majdnem elhitetni vele … Lehet, hogy az ősz szép lesz és hosszú, vidám, napfényes és nagy évjáratúak a 2009-es borok is …
Fénykép: Erik Witsoe on Unsplash