Kedvenc növényem volt a napraforgó.

Sokszor megálltam napraforgótáblák között, néha még az útról is letértem egy-egy fénykép kedvéért. Nem, nem a világ egy részét akartam beszkennelni, hanem megosztani a látványt azokkal, akiket szerettem, lássák ők is! A kék ég, sárga szirmok, barna közép, zöld levelek, gyakran odaszálló méh látványa szemet, szívet gyönyörködtető!

Jó emlékein vannak a dísznapraforgóról, megláttam magvát a boltban, eszembe jutott… ültettem párat, három kelt ki, s a növény… kibújt, majd szemmel láthatóan elkezdett növekedni! Elérte a három méteres magasságot, teli lett virágokkal! Nem úgy, mint a mezőgazdasági termény, ezen a szárak 8-10 virágot neveltek. Az első megdőlt, mert „fejnehéz” volt… Kikötöttem, még él…

De ma, mikor hazatértem, az egyik a tövénél eltört, a virág a földön hevert, mint egy halott a proszektúra padlóján. Túl nagyra nőtt, túl sok virágot nevelt. Levágtam virágait, vázába tettem, de azt hiszem, ez már olyan, mint amikor az életjeleket még mutató, de halott embert az intenzív osztályon kezelik: a gépek még megtartják az életfunkciókat, a vénákba folyadék, gyógyszerek és tápanyagok áramlanak, a testnyílásokból csövek lógnak a semmibe, de a haldokló… ha tehetné csak egy csókot adna a kéznek, amely kihúzza a gépeket a dugaljból.

A napraforgóm ott hevert a földön. „A jövő előttünk romokban hever…” , talán most értettem ezt meg igazán. De úgysem baj, mert a játék véget ért.