Ez a történet is a Kormorán Baráti Kör égisze alatt fogant. Nem mintha korábban nem jártam volna túrázni, egyetemi évek idején a Mecsekben sokat mentünk. Elindultunk Hosszúhetényből, Püspökszentlászló, Óbánya, Kisújbánya érintésével a mecseknádasdi hajtűkanyarnál szálltunk fel a Pécsre tartó buszra. De átmentünk néha Orfűre is. Nekem ott volt a Velencei hegység, de Budán, a Normafa környékén is nagyokat lehetett sétálni. Azután az ember ellustul, minden fontosabbá válik, egy meccs a fotelből, egyszer, igen egyszer majd újra felvesszük a túrabakancsot, azután… KOBAK, honlapján sokat lehetett olvasni az íjászat szépségeiről. Így indult, lassan 15 éve már, hogy tavasszal és ősszel járom az erdőket, miközben nyílvesszőket röptetek…

A mögöttünk hagyott hétvégén sem történt ez másképp. Szombaton Rácalmáson voltam, aki nem járt a Duna holtág partján, a természetvédelmi területet képező szigeten, sajnálhatja. Az igaz, rengeteg a szúnyog, de a varázslatos erdő mindenért kárpótol. Zsebkendőnyi tavacska, túlpartján céltárgy, vedd, célba, találd el! Öt kilométert kutyagolsz, jól tudod szeptember eleje van, beköszöntött az ősz, de itt még nyár van, marad néhány hétig… reggel harmatos a fű, harap a levegő, délelőtt végére visszatér a nyár, kacsint, búcsúzik, készül visszatérni, ki tudja látjuk-e még? Talán jobb lenne, ha nem…

Barátok, sporttársak teszik azt, mit én, megpróbálunk zsákmányt ejteni, több kevesebb sikerrel. Rácalmáson hagyománya van a kiflinek, szorgos asszonykezek gyúrják, dagasztják, kelesztik, csavarják, s az eredmény varázslatos, miként a verseny utáni babgulyás is. A legyalogolt öt kilométer kellemes zsibbadást eredményez, várjuk a tavaszt, hogy összegyűljünk ismét. Már aki várja…

Másnap Fehérvárcsurgó. Ismét nyílvesszők röpülnek. A Galya-völgyi pihenőhely mesevilág, talán innen indult Piroska a kiskosárral… pihenőhely, erdő, halastó, fák, bokrok… barátok, sporttársak…

Mindig jó ott lenni, kutyagolni 5-6 kilométert, közben célba venni polifoam állatokat… beszélgetni, mélyeket szippantani a kristálytiszta levegőből, érezni, hogy ebben a nyárvégi napban ott van az ősz, ezernyi színével, bársonyosságával, illataival, jó, felidézni az elmúlást, jó arra gondolni, hogy beköszönt a tél, de utána már nem jő tavasz, véget ér minden… de addig… igen, addig még lehet élvezni a napot, a barátok, sporttársak társaságát, tervezni Tibivel novemberi Foktőt és a következményes pacalt.

Ma még erdőkerülés, de cél… cél az lassan semmivé válik, kék felkiáltójellé, mely a mondat végét díszíti: „…a játék véget ér…”. Ez így jó, ennek így kell lennie. Az erdő akkor is ott lesz, amikor mi már nem leszünk sehol…

+++