Mindössze nyolc hónapot töltöttem második gimnazistaként a Temesvári Pelbárt Ferences Gimnáziumban. Véletlenek egybeesésének köszönhetően, 47 év elteltével lehettem ott egykori osztályom találkozóján.

A kamaszkor nem könnyű életszakasz, 15-16 éves srácok voltunk. Belbudai fiúként, meghökkentő gyorsasággal találtam magamat belakott szobácskámból abban a hálóban, amelyben nyolcvanan aludtunk… A többiek már egy éve együtt voltak, nagyrészt összecsiszolódtak, én egy pillanatra sem tudtam beilleszkedni, hazavágytam. A dolognak csúnya vége lett, számomra már május közepén véget ért a tanév… Távozásom után egy-két volt osztálytársamról tudtam, volt aki felettem járt egyetemre, volt akivel kongresszuson futottam össze, lévén ő is gyermekgyógyász lett. Eltelt majd’ fél évszázad… különös találkozás volt.

Közel ötvenen voltunk osztálytársak, persze nem egyidőben, jöttek-mentek a nebulók, együtt 30-35 ember járt az osztályba. Egyházi gimnázium, a tanárok kilenctizede akkor még szerzetes volt. Szigorú napirendben éltünk, volt reggel is stúdium, utána reggeli, tanítás, ebéd, majd másfél órára kimehettünk a városba. Vacsoráig folyamatosan stúdium, esténként szakkörök, filmvetítés, olykor tévézhettünk is. Hatnapos munkahét volt még akkoriban, hétvégéken sem mehettünk haza. A sportélet nagyon jó volt, imádtunk focizni. A rendháznak több kertje volt, időnként kerti munkákra is befogtak minket, nem vált kárunkra.

Tegnap délelőtt találkoztunk a suli udvarán, jóformán senkit nem ismertem volna fel, ha szembe jön velem az utcán. Ötven év, megváltoztunk, életünk alkonya felé közeledünk. Sajnos sokan nem tudtak eljönni, még fájóbb szívvel írom, egykori tanulótársaim negyede, de inkább harmada meghalt. Egykori tanáraink közül kettőjükkel találkozhattunk, Vilmos atya tartotta az osztályfőnöki órát. Első utunk az altemplomba vezetett, ott emlékeztünk meg tanárainkról, elhunyt társainkról.

Az osztályfőnöki órán minden jelenlévő elmesélte életútját. Nagyon nehezen tudom megfogalmazni, milyen érzések kavarogtak bennem. Ahányan voltunk, annyiféle sors, élettörténet. Sok emberi tragédia rajzolódott ki, csődbe ment házasságok, korán elvesztett gyermekek, halvaszülés; hajtűkanyarok a munkában, újrakezdések sorozata. Sikerek, kudarcok. Betegségek, gyógyulások, költözködések, új élet kezdése. Néhányan nagycsaládosok lettek, négy-öt gyermeket neveltek fel, volt, aki gyermekei kínjait, kudarcait hordozza. Mindenki cipeli a maga keresztjét. Amikor unokákról esett szó, felcsillantak a tekintetek.

Nem, nem mondom, hogy megrázó élmény volt. Magam csak egy évet töltöttem ebben a közösségben, mások négyet, többségük ötévente találkozott, voltak akik őrizték az osztályban kötött barátságaikat, szoros kapcsolatban maradtak. Elhangzottak távollévők, elhunytak nevei, nem mindig tudtam arcot kötni hozzájuk. Szembesültem azzal, hogy elrohantak az évek, talán szerencsés vagyok (talán nem), hogy még itt lehetek, láthatom Benedek életútjának első szakaszait, van akit még szerethetek; dolgozhatok, íjászhatok, járhatok koncertekre, kiállításokra, edzésekre, gondozhatom kertemet… Azután, ki tudja mikor, egyszer véget ér, valaki megválaszolja a címben szereplő kérdést. Elhangzott: minden újabb nap ajándék. Érdemes továbbgondolni ezt! Úgy kellene a szűkre mért maradék időben cselekedni, hogy ne az legyen a válasz, hogy „Örökünk semmi…”!

A kis nyilakkal léptethetjük a fényképeket