2023. október 29-ig tekinthető meg a „könnyűzene” történetét elénk táró kiállítás.

A popzene életünk elválaszthatatlan részévé vált. A szocializmus évtizedeiben – mint annyi minden más -, a politika kontrollja alatt állt, tiltott, tűrt és támogatott kategóriákba szorították. A zenekarok és körülöttük lévők, a közönség tele volt besúgókkal, olykor kristálytisztának gondolt emberekről derült ki, hogy jelentettek. Számtalan tehetséges zenészt tönkretettek, sokan emigráltak, mások idő előtt, életük teljében meghaltak.

A rendszer koncertek tiltásával és engedélyezésével, lemezkiadással, zenészek állandó vegzálásával ügyelt arra, nehogy rés nyíljon a szocializmus bástyáján.

Kezdetben volt a „tánczene”, jól öltözött énekesek daloltak szerelemről és semleges dolgokról. Egyszer csak megjelent a basszusgitár, szólógitár, szintetizátor, megjelentek az egyre hosszabb hajat növesztő zenészek, „…és jött az a nagy generáció, akik rendszert váltottak, tudod az Illés, a Metró, az Omega, aztán mindent elszartak, (és a hazugságok szemétdombján felnőtt egy nemzedék…” (Nyerges Attila, Nyolcvanas évek, dalszövegrészlet).

Belépve a kiállítótérbe rögtön az Erzsike presszóba botlunk, amely a mai napig megtalálható a Rákóczi úton. Az első helyiségben, a falon feltűnnek a zenészek korabeli képei, mindegyikükön fel van tüntetve a nevük. Nagyjából műfajok szerint vannak elosztva, de óhatatlanul vannak átfedések. A fényképek előtt monitoron választhatjuk ki, hogy melyik zenekar dalába szeretnénk fejhallgatón keresztül belekóstolni.

Innen egy korhűen berendezett presszó pultját látjuk, mögötte egykori zenekari mikrobusz. Megnézhetünk zenegépet, amelyben hanglemezek voltak, az ügyes szerkezettel bőséges kínálatból választhattuk ki a nekünk tetsző dalt. Láthatunk hangszerekkel berendezett próbatermet, a falon tojásos dobozok biztosították a kellő akusztikát. Az egyik terem falán rengeteg hanglemezborító között böngészhetünk, előtte lemezjátszók, s látunk néhány rádiókészüléket is. (Némelyik jobban vette a Szabad Európa, mint a Kossuth Rádiót, de ma már tudjuk, mindkettő hazudott reggel, éjjel, meg este…) Megnézhetünk korabeli lakótelepi szobát, elemes bútorral, minimalista stílusú kanapéval, televíziókészülékkel. Láthatunk hangszereket (pl. Balázs Fecó orgonáját), gitárokat, köztük vécéülőkéből készítettet is. Egy tükörszerű fal elé állva, fizimiskánk alapján algoritmus választja ki, hogy vajon milyen viseletet hordtunk (nálam tévedett, punknak képzelt, pedig csövi voltam). A kijáratnál butikban vásárolhatunk korabeli tárgyakat, golyóstollat (pl. Pax), édességeket, hanglemezeket, könyveket böngészhetünk és kapható ricsekendő is.

Összességében ez a kiállítás leginkább nosztalgiát ébreszthet azokban, akik abban a korban voltak serdülők, vagy ifjak. Pedig rengeteg nagyon értékes, az idő próbáját kiálló alkotás született, ezek nem jelennek meg az anyagban. A zenészek egykori fizimiskájának, dalrészleteknek, használati tárgyaknak bemutatása csak a külcsinyről szól. Persze érdekes, milyen volt a zenekari busz, a viselet, a lakás stb. de nekem hiányérzetem volt. A bemutatott anyagnál jóval többet vártam. Kiemelném, hogy a Kormorán még említés szintjén sem jelenik meg, mindenféle elfogultság nélkül írom, hogy ennek a zenekarnak a munkássága kötelezően része kellene legyen egy ilyen kiállítás anyagának!

Nemcsak a tárlat miatt mentem el. Sokféle véleményt lehetett olvasni a Magyar Zene Házáról is. Kívülről leginkább ementáli sajtra lehet asszociálni, (nem mintha ez baj lenne), belül viszont meglepően tág, sajátos atmoszférát árasztó terek nyílnak. Több koncertterem, könyvtár, kiállítóterek állnak rendelkezésre, öt szinten. Az épület tervezője és kivitelezői szép munkát végeztek, azt hiszem rengeteg zenei rendezvény talál méltó otthonra ebben a közegben.

Ahogyan azt a bevezetőben írtam, időszaki kiállításról van szó, 2023. október 29-én bezár. Magam jó előre megvettem a jegyet, mert időpontra érkezve lehet csak belépni, így legalább nincs tumultus. Érdekes kiruccanást tehetünk a közelmúlt világába, mindenkinek jó szívvel ajánlom megtekintését.