Elrohant másfél év, utoljára 2019. decemberében voltam Kormorán koncerten. Már nagyon hiányozott a zenekar, a zenészek, a Kormorán varázslatos muzsikája, ám némi szerencsére is szükségem volt ahhoz, hogy egyáltalán értesüljek pénteki fellépésükről…

Az egykori úttörőtábor területén, csodálatos környezetben, szabadtéri színpadon került sor a hangversenyre. A repertoár megszokottnak mondható, bő másfél órán keresztül gyönyörűen szóltak az énekek. Rácsodálkoztam, hogy a sok réges-régi dal még most is mennyire aktuális, milyen megunhatatlan zenei világ született! Mindvégig melegség járta át szívemet, nagyon jó volt ott lenni a színpad előtt.

„Koronánk Legszebb Gyémántja”, Fehér Nóra áldott állapotban, szíve alatt cseppnyi életet hordozva énekelte a dalokat. Mikor ezeket a sorokat írom, talán már világra jött gyermeke. Katartikus volt, amikor Gergő a Honfoglalás előtt virággal köszöntötte, Nóra annyira elérzékenyült, hogy csak kicsit később tudott belépni a dalba. Egész kormorános életemnek egyik legemlékezetesebb pillanata volt ez, a múlt, a jelen, a jövő ölelkezett össze.

„Szemeid csillagok, őszinte ígéret.

Ölelésed fény-virág, új emberi élet.

Karjaidban meghalok, születek minden éjjel.

Nem tudhatod, nem tudod: örökké veled élek.”

Amikor Koltay Gergő 2003-ban papírra vetette a fenti sorokat, talán érezte, hogy nemsokára beköszönt ez a nap… életre kelt a látomás, ha csak ezt az egy örökké tartó pillanatot élhettük volna meg a színpadok előtt állva, már úgy is Isten ajándéka, hogy ennek a nagy családnak tagja lehettem.

Lesz mit elmesélni…