December 24-e – szenteste – Jézus születésének ünnepe. A betlehemi jászol köré sok pláza épült, legszívesebben úgy tennék, ahogyan azt a csángók teszik évszázadok óta, vagy mint Sütő írta… Ádvent a Hargitán.

Évtizedek óta halászlé forr bográcsban, hol jó, hol kevésbé jó, – mégsem ez a lényeg. A fenyő nem illik a talpba, netán görbe, állásban a fényfüzér elsötétült – mégsem ez a lényeg.

2020 számomra különös ünnepet hozott. Reggel héttől este hétig ügyeltem, nem volt módom sem halászlét főzni, sem fenyőt díszíteni; kicsit sajnáltam magamat, de arra gondoltam, kollégáim emberek életéért harcolnak, akár koronavírus fertőzöttért, akár egy “szokványos” vakbélgyulladásban szenvedőért, akár bokatöröttért. Ehhez képest az ügyeletem tejszínhabos kakaós babazsúr csupán. Volt időm átgondolni az évet ezért úgy döntöttem, december 25. és 27. között “énidőre” utalom magam. Kikapcsoltam a telefonokat, a laptopot fel sem hoztam a lakásba.

Régóta érzem, a kütyük fölösleges zajt csapnak. Pittyen a telefon, vagy megcsörren, óhatatlanul vonzza a tekintetet, kizökkent… gondolatból, tervből, muzsikából, olvasnivalóból. Tudtam, fogollyá váltam. Kell kommunikálni, kell gondolatokat cserélni, kell segíteni azoknak, akik segítséget kérnek, de… néha meg kell állni, hallani a csönd szavát.

Létezik kütyüfüggőség. Vártam elvonási tünetekre, de azok nem akartak jelentkezni. Minden csendes volt, találomra elővettem egy könyvet, ajándékba kaptam az ünnepre. “Prímszámok zenéje” a címe, elkezdtem olvasni. Teltek az órák, elmélyedtem benne, részben nehezen kibogozható – ám szerintem teljesen fölösleges – matematikai feltevés, más szóval sejtés megoldására tett kísérletek megismerésére. Papíron a betűk szavakat formáltak, a szavak mondatokká álltak össze, szárnyukon ott lehettem Göttingenben, Gauss korában, próbáltam felvenni az egykor volt matematikus, csillagász gondolatainak fonalát… közben meggondolkoztattak azok a fránya prímszámok. A csönd csütörtök estétől hétfő reggelig tartott, a tapasztalás tudatos keresésért kiált.

Eljött egy esztendő vége, új naptár kerül a régi helyére. “A zaj a lélek megsértése, a zaj a belső világunk csöndes lerombolása. Az ember mindig igyekszik kívül maradni önmagán. Ezért kell állandóan visszamenni a belső várkastély felé.” (A csönd ereje, Robert Sarah bíborossal Nicolas Diat beszélget)

Vajon ez volt a csönd éve?

Illusztráció: Jeswin Thomas on Unsplash