Aligha van  olyan család Magyarországon, amelyben szülő, nagyszülő, dédszülő valamilyen módon ne lett volna érintett a Forradalom alatt és után. Elég volt lemenni kenyérért, sorban álláskor ávós, vagy ruszki lövedék ártatlan életet oltott ki. Október 23-a és az azt követő napok eufóriája, reménye semmivé vált november 4-én, előbb a levert szabadságharc, a példátlan megtorlások, majd az undorító gulyáskommunizmus, az ellopott és elhazudott „rendszerváltoztatás” tett pontot Forradalmunk történetére, amelyet 50. évfordulóján, példátlan módon ismét meggyalázott Gyurcsány rendőrterrorja! Amikor könyörögve kérték a Nyugat segítségét, ígéreteket kaptunk bőséggel, tettek helyett! Napjainkban Washingtonban és Brüsszelben láthatjuk mit várhattunk, mit várhatunk ezektől az impotens szuperhatalmaktól. Ugyanannyira „szövetségeseink”, mint a dicső  és testvéri Szovjetunió volt. A magyar kommunisták és posztkommunisták ma is azt teszik Brüsszelben és Washingtonban, amit Kádár tett november 4-én, a ruszki csapatok hivatalos behívásával!

Persze illő volna ünneplő szavakat mondani, de október 23-a ugyanúgy november 4-e is egyben, mint ahogyan a születés is a halálhoz vezető út kezdete! Mégis itt a pillanat, hogy házainkra kitűzzük a zászlót, lelkünket ünnepi díszbe öltöztessük, méltóképpen emlékezzünk Forradalmunkra! Ennek szellemében fogadjátok szeretettel az alábbi beszélgetést, egy magyar család története ’56-ról, a szemtanú hitelességével!

Fotó: mult-kor.hu

56 esztendeje nemzetünk megelégelte a kommunisták rémuralmát, minden idők legtisztább, kezdetben vértelen forradalmával néhány napra megszabadult zsarnokaitól. Az utókor pedig fejet hajt a hősök sírja előtt, haragtól izzik lelkünk, hogy a katarzis, a bűnösök méltó büntetése elmaradt! Nemcsak a ruszki tankok lánctalpain érkező bitorlóké, hanem azoké is, akik kortársként élnek közöttünk, akik 2006-ban csak azért tonfával, viperával, gumilövedékkel ontottak vért, mert az éleslőszer azért mégsem eurokonform! Ám szívük szerint azt használták volna…

Az akkor 16 éves Pesti Srác, ha a ruszkik, vagy a karhatalmisták sortüze, vagy Kádár hóhéra nem vette volna el életét, ma 72 éves lenne… Az idő kérhetetlen és gyakran kegyetlen, akik látták, átélték és még ma is tudják ’56 igazságát, napról napra kevesebben vannak. Aligha létezik olyan magyar család, amelynek életét így vagy úgy, ne befolyásolta volna a Forradalom, a megtorlások, a „puha” diktatúra és az elhazudott, ellopott „rendszerváltozás”…

Családunk sem kivétel ez alól. Hitvesem nagyapját Esztergomban, a Sötét-kapunál lőtték le karhatalmisták, nem csinált semmit, éppen arra vezetett útja… négy árva maradt utána! Az ártatlanul meggyilkolt emberek neveit emléktábla őrzi, Édesanyám – hála a Jóisten akaratának -, itt van közöttünk, elmondhatja, hogyan élte át azokat a napokat, órákat és milyen hatással volt további életére a Forradalom leverése. A mi Pilvaxunk asztalai mellett, az ő történetével tisztelgünk 1956-os Forradalmunk előtt.

– 31 éves voltál akkor, 1956 őszén életed egyik legnehezebb időszaka zajlott. Szeptemberben temettétek el édesapádat – Nagyapát -, három öcséd és édesanyád Budapesten, te Székesfehérváron éltél, gyermekgyógyászként a kórházban laktál és dolgoztál. Milyen körülmények között, hogyan értesültél a Forradalom kitöréséről? Voltak Székesfehérváron is megmozdulások?

1956. október 21-én Budapesten voltam, mint minden hétvégén, mióta Édesapámat eltemettük. Másnap reggel, a szombathelyi gyorssal utaztam vissza Székesfehérvárra, a pályaudvaron nagy volt a nyugtalanság, a gyorsra felszállt utasokat többször igazoltatták egyenruhások. Székesfehérvárra érkezvén a kórházba, munkahelyemre mentem. Azokban a hetekben Nyugat-Magyarországon dizentéria-járvány tombolt, teltház volt az osztályon, még a földön, matracokon is beteg gyermekek feküdtek. Október 23-a 1956-ban is keddre esett, reggel bekapcsoltam a Kossuth Rádiót, ahol szokatlan dolgokat hallottam: hol zene szólt, hol híreket olvastak be. Végeztem a napi munkámat, a kórház igazgatója délben egybehívta az ott dolgozókat, közölte, hogy Budapesten „zavargás” tört ki,  felszólított bennünket, hogy mindenki végezze munkáját, a mi feladatunk a betegek ellátása.

Később hallottuk, hogy Székesfehérváron is voltak megmozdulások, de én a kórház területét nem hagytam el. Csak napokkal később tudtuk meg, hogy Budapesten a Rádió, Székesfehérváron a rendőrség épülete előtt volt lövöldözés. November 4-ig abban a tudatban éltünk és dolgoztunk, hogy kiharcoltuk szabadságunkat.

– Mit tudtál családodról, hogyan tartottátok a kapcsolatot?

Édesanyám és három öcsén Budapesten éltek, telefon-összeköttetés volt, naponta tudtunk beszélni egymással.

– A Forradalom győzelme után azonnal megkezdődött a konszolidáció? A saját bőrötökön is éreztétek a kedvező változások lehetőségét?

A kórház védett terület volt, a munka lekötött, de állandóan azt hallottuk, hogy kimennek az oroszok, Nagy Imre vette át a kormányt, mindenki bizakodó volt. Mindenszentek újra ünnepnap lett, a templomok zsúfolásig megteltek hívőkkel, mindenki vidám és optimista  volt.

– Milyen volt az ellátás a kórházban, volt elegendő gyógyszer, kötszer, infúzió? Fűtöttek, volt mit enni adni az ápoltaknak? A boltokban kaphatók voltak alapvető élelmiszerek?

A kórházban zavartalanul működött a betegellátás, volt gyógyszer, kötszer, fűtés és élelem. Ausztria felől folyamatosan érkezetek a segélyszállítmányok, nyugatról a Vöröskereszt küldeményei, ezekből jutott nekünk is. Mindenki felvette a munkát. Nem hallottam arról, hogy hiány lett volna alapvető élelmiszerekből a városban.

– Nov. 4-e híre hogyan ért el Székesfehérvárra? Voltak-e harcok, ellenállás a városban, vittek-e be sebesülteket a kórházba?

A kórház mellett voltak az orosz laktanyák, abban a tudatban voltunk, hogy elmennek, lestük a harckocsik mozgását, azt láttuk, hogy a városközpont felé vették az irányt. Az éterből hallottuk Nagy Imre segélykiáltását, hallgattuk a budapesti és a Szabad Európa Rádió adásait is. Tudomásunk szerint volt ellenállás, de mi nem hagytuk el a kórházat, megnövekedett az ellátásra szorult sebesültek száma is, de ennek a gyermekosztályon nem voltak jelei.

– Meséld el budapesti utatokat, amikor a röntgenfilmekért mentetek! Ez már nov. 4-e után volt?

Igen, ez már 4-e után történt. A kórházban elfogytak a röntgenfilmek, így a budapesti Radiológiai Klinikáról kaptunk utánpótlást, de el kellett értük mennünk. A kórház személyautójával indultunk, volt hely a kocsiban, felajánlották, hogy menjek velük. Az a hír járta, hogy Budapesten éheznek, nem tudtuk, hogy a vidék Budapestet bőven ellátta élelmiszerrel, én két nagy bőröndbe csomagoltam ennivalót. Budapest határában, Kamaraerdőnél a vöröskeresztes zászlóval ellátott kocsinkra lőttek – hogy kik, azt nem tudtuk -, szerencsére a golyók célt tévesztettek. Beérve a Kálvin térre, szinte ismeretlen várost találtunk. Leszakadt villanyvezetékek, fölborított villamoskocsik és szanaszét heverő holttestek töltötték be a teret. Harcok akkor éppen nem voltak arrafelé.

Édesanyám lakásába mentem, de zárva találtam, volt kulcsom. Az otthonuk elhagyatottnak látszott, rendetlenség volt, a vasalt ruha hegyekben állt az ebédlőasztalon, az ágyak vetetlenek voltak, úgy nézett ki, ide már senki nem akar visszatérni. Édesanyám testvéréhez mentem, ő szintén nem volt otthon, megtudtam, hogy kényszermunkára vitték az Emkéhez, romeltakarításra. Öregasszony létére két nagy vödörben cipelte az üvegcserepeket, végtelenül el volt keseredve, méltatlannak látta az ország és benne a saját helyzetét. Azt hitte, hogy családom emigrált, őt és engem itt hagytak, nem hitte el, hogy hozzám utaztak Székesfehérvárra. 

Hazafelé egész úton kétségek közt gyötrődtem, de Fehérvárra érkezve, hála Istennek, otthonomban találtam Édesanyámat és két fiatalabb fivéremet. 

– Akkor mesélték el, hogy előtte Budapesten elvitték a két öcsédet. Hogyan történt?

A Népszínház utcában laktak, közel a Köztársaság térhez, ahol a pártház ostroma és a kazamatákba bebörtönzött hazafiak kutatása, a Forradalom egyik jelentős eseménye volt. Az egész háztömböt bekerítették a karhatalmisták, a pincékből az összes férfit kiparancsolták az utcára, így az én 17 és 23 éves öcséimet is. A Keleti pályaudvarhoz terelték őket, itt először egy alagsori terembe zsúfolták valamennyiüket, ahol egy idő után, a falból kivezető csöveken, valami gáznemű anyagot fújtak be, kitört a pánik, azt hitték gázzal gyilkolják meg őket. Öcsémet emelték az egyik nyíláshoz, égő gyufával próbálták beazonosítani az anyagot, de az levegő volt. Ezt követően a Keleti pályaudvar elé vezették őket, ahol soronként, arccal a falnak állították a férfiakat, hátuk mögött egy tank állt gépfegyverrel, a katona várta a tűzparancsot. Mielőtt az első lövés eldördült volna, – fivéreim elmondása szerint -, a Baross tér jobb oldalán lévő szálloda ablakából, a géppuskást lelőtték. Valaki elkiáltotta magát, hogy „Meneküljünk!” és hosszú futás, nagy kerülővel tett út után fivéreim hazajutottak. Ekkor határozták el, hogy eljönnek értem Székesfehérvárra és együtt elhagyjuk a hazát.

– Mikor és hogyan kelt útra két öcséd? Egyikük várandós feleségével, másikuk önállóan? Hogy jutottak át a határon, mikor kaptál először hírt róluk?

Legidősebb öcsém, hat hónapos várandós feleségével saját motorral indult nyugat felé, először Kapuvárra mentek, az ottani kórházba és ott kaptak segítséget a határ átlépéséhez. Bécs alatt voltak egy osztrák lágerban, majd Svájcban telepedtek le.

Hírt kaptunk arról, hogy egy Székesfehérvárról nyugatra induló teherautón van egy hely, középső öcsém arra szállt, egy nagy üveg forró kakaó és egy svájcisapka volt minden, amit magával vitt. Ő is Ausztriában volt egy menekülttáborban, majd az USA-ban telepedett le. Két öcsém nem is tudott egymásról. Édesanyám és legkisebb öcsém úgy döntöttek, hogy itthon maradnak.

-Hogyan szereztetek tudomást két emigrált öcséd sorsáról?

Miután „disszidáltak”, az itthon maradt családtagokat is üldözték, álnéven kaptam a kórházban egy levelet Amerikából. „Magyar Zoltán” szerepelt a borítékon feladóként, „Székesfehérvári kórházban dolgozó orvosnak” volt címezve. Ez a felbontott levél végigjárta a kórház összes orvosát, mire hozzám került. Felismertem öcsém írását, arról tájékoztatott, hogy Amerikában van és vár bennünket… Svájcba emigrált öcsém és felesége sorsáról úgy szereztem tudomást, hogy a Szabad Európa Rádió és a többi nyugati adó, állandóan közvetítette a kiérkezett magyarok itthon maradt családtagjainak az üzeneteket: „Aki hallja, adja át!!!” Rengeteg ilyen üzenettel volt tele az éter; az embereket virágnyelven, álnéven próbálták tudósítani, annyira félt mindenki attól, hogy távozásukért a rezsim, az itthon maradottakon áll bosszút.

– Hogyan indult pl. a kórházban, a városban az u.n. „kádári konszolidáció”?

Úgy folytattuk, ahogy a Forradalom alatt is tettük: dolgoztunk. Lassanként elindult az élet, a koncepciós perekről, akasztásokról mélyen hallgattak. A Szabad Európát zavarták, büntették, ha valakiről megtudták, hogy hallgatja. Én azért éreztem rettenetesen magam, hogy a családunk szétszakadt.

– Mit gondolsz, ha nincs november 4-e, ruszki megszállás, sortüzek, koncepciós perek, akasztások, vérbosszú,  vagyis ha nem verik le a Forradalmunkat – másképp alakulhatott volna családod sorsa és azzal együtt az életed?

Teljesen másképp. Közvetlenül Édesapánk halála után, az addig szoros kötelékben élő családunk szétesett. Ha nincs november 4-e, testvéreim nem emigráltak volna, az összetartozás enyhítette volna Édesapám elvesztése miatt érzett fájdalmunkat. Négyünkből hárman diplomás emberek voltunk, öcséim is tudtak volna egzisztenciát teremteni. Édesanyám abban az időben u.n. kisiparos volt, háztartási faárut gyártottak egy kis műhelyben, amely rajtuk kívül néhány alkalmazottnak is szerény megélhetést biztosított. A Forradalom győzelme esetén, biztos hogy nem tekintettek volna rájuk osztályellenségként, keresett árút gyártottak, bőven lehetett volna a műhelyt fejleszteni. A teljesen kilátástalan életkörülményeik miatt, a hatvanas években ők is emigráltak, Édesanyám Amerikában élő öcsémhez ment, legkisebb öcsém pedig Svájcba, ahol fogtechnikusi szakmát szerzett, önálló labort nyitott.

– Mit gondolsz, milyen lenne most az életünk, ha győz a Forradalom?

Ha az akkor felszínre tört magyar életerőt nem fojtják el, ha nincsenek a nyakunkon idegen megszállók és bérenceik, ha nem emigrál több százezer ember, ha nem egy eszement ideológia mentén szervezték volna életünket, nagyon rövid idő alatt morálisan és gazdaságilag is talpra állhattunk volna. Bár a hatvanas évektől elviselhetőbb volt az élet, mindvégig hazugságban éltünk, a legtöbben gyűlöltük a rendszert. Nem igaz, hogy a „kádári kisembernek” jó sorsa lett volna, a falusi gazdák utódait lakótelepi ketrecekbe zárták, minden ember élete korlátozva volt, akár az anyagi lehetőségek, akár a szabad mozgás, szabad élet tekintetében. A hetvenes években a gazdaságilag életképtelen rendszert már csak külső forrásokból, vagyis hitelekből voltak képesek finanszírozni, ilyen mélyre nyúlnak máig megnyomorított életünk gyökerei. Ennél is nagyobb pusztítást végeztek a lelkekben, látszólag tűrték, valójában üldözték a szabad vallásgyakorlást, elhazudták a történelmünket, múltunkat, a világ legtisztább Forradalmáról pedig ellenforradalomként beszéltek. Az akkor feltörő energiák szétfoszlottak, a kommunisták utódai ma is reszketnek azért, hogy visszatérjenek a hatalomba és ott folytassák, ahol Kun Béla, Rákosi, Kádár, Apró, Biszku és késői utódaik abbahagyták. Ha ezt hagyjuk, megérdemeljük a sorsot, ami vár ránk!