Múltba révedve sokszor elgondolkozom, melyik koncertélményemet vinném el magammal egy lakatlan szigetre? Voltam gigakoncerteken is és olyanokon is, ahol pár tucat ember állt csak a színpadok előtt, ennek ellenére az élmény nem volt semmivel sem kisebb.

Voltam csapnivaló, élvezhetetlen előadásokon is. Legtöbbször a minősíthetetlen hangtechnika babrált ki a fellépőkkel, de voltak olyan zenészek, akik önkívületig részegen álltak színpadra. Soha nem fogom elfelejteni azt az Európa Kiadó fellépést a pécsi Zsolnay Művelődési Házban, amikor az előtérben tolongtunk, csak nem akart elkezdődni. Kisvártatva kijött Menyhárt Jenő, közölte velünk, hogy olyan pocsék a hangosítás, hogy ilyen feltételekkel nem lépnek fel. Igazából senki sem zúgolódott, rövid időn belül helyrehozták a dolgot és ugyanott fergeteges koncertet adott a zenekar.

Lehet esetleg több írást szentelek majd ennek a témának, kezdetként úgy gondolom, ellátogatunk az Ifiparkba, ahol nagyon sokszor jártam. Az egykori Várkert Kioszk arról volt híres, hogy az ősidőkben kizárólag öltönyben nyakkendőben engedték be a szórakozni vágyó dolgozó ifjúságot, asztaloknál ülve lehetett fogyasztani és a talpalávalót is a Párt cenzorainak engedélyével bíró zenészek biztosították.

Ezekben az időkben én még hátulgombolós kissrác voltam, úgy nagyjából a nyolcvanas évek elején kapcsolódtam be a koncertlátogatásba. Akkoriban a “csövi-digó” ellentét osztotta meg a tanuló és dolgozó ifjúságot, míg a csövik viselete a csövesnadrág, kockás flanell ing, alföldi papucs és a szimatszatyor volt, addig a digók adtak az eleganciára, ápoltan, jólfésülten mentek diszkóba. Mi tagadás, én inkább az előbbi csoporttal rokonszenveztem, ennek megfelelően elsősorban az őszinte kőkemény rockot játszó zenekarok koncertjeit látogattam. Piramis, P.Mobil, Beatrice, Hobo Blues Band előadások szolgáltak alapul, majd később berobbant az Edda a sorba.

Az ifiparkos koncerteknek volt egyféle rituáléjuk. Általában valamelyik budai kocsmában vettünk magunkhoz némi hangulatjavítót. Bár mi nem éltünk a lehetőséggel, de a leggazdaságosabb leittasodást a csöves-csinzánó fogyasztása biztosította, amely egy üveg koronazáras almabor és 2dl Diána sósborszesz elegye volt (nem keverve, összerázva!). A park előtt tömeg volt és néha közelharc árán lehetett csak bejutni. Az öltözködési előírások szigorát addigra megszűntették.

Számomra az egyik legemlékezetesebb koncert a Parkban a P.Mobilé volt. Még Vikidál Gyula énekelt a zenekarban, azt nem tudom, hogy megjelent-e már az első nagylemez. Arra emlékszem, hogy a koncert sodró erejű volt, a színpad előtt komoly zúzás zajlott, aki ott volt, mindenképpen a zene hatása alá került. A szövegek szétfeszítették a cenzúra által felállított kereteket, bár a látványtechnika néhány füstpatronból és színes fényszórókból állt, elementáris energia áramlott a szűk téren.

Azután egy Edda koncert előtt (után?) leomlott a kőkerítés, a Park végleg bezárt. Az is igaz, a tér akkor már teljesen alkalmatlan volt ekkora létszámú közönség befogadására. (Az azóta már szintén lebontott Petőfi Csarnok volt hivatott pótolni a Parkot.)

Pécsi egyetemi éveim kezdetén volt a városban egy ifjúsági park, nagyon hangulatos volt, elvégre a Balokány-ligeti tavacskán volt a színpad. Ott is voltam emlékezetes HBB koncerten, azokban az években rengeteg rockzenei rendezvényt tartottak Pécsett, talán ezek közül is felelevenítek majd párat.

Illusztráció: Sam Moqadam on Unsplash