
Az én Trianonom
Elmúlt egy évszázad azóta. Nem tanították. Édesapám mesélte: Kolozsváron volt karpaszományos.
Labdarúgó válogatottunk Argentínában játszott a világbajnokságon. A szurkolók nagy molinót húztak ki: „ERDÉLY MAGYAR”. Az ismétlésnél már fekete csíkkal takarta ki a televízió cenzora.
Jugoszláviába indultunk nyaralni, az első szálláshelyünk Zentán volt. Az étteremben cigányzene, magyarnótákat húzott, mindenki magyarul beszélt. Pedig átkeltünk a határon… Hetvenes évek, Pozsony. Sok magyar beszéd az utcákon, néhol magyar feliratok, magyar könyvesbolt, Koronázó templom. Mindenki végtelenül undok volt. Igen… katonáinkat odavezényelték ’68-ban, letörni a Prágai tavaszt… Nem nagyon értettem.
Különböző munkahelyeimen mindenhol találkoztam Erdélyből érkezettekkel. Kolozsváron, Marosvásárhelyen kiváló orvosokat képeztek, voltak akik fiktív házassággal léptek ki a Kárpátok Géniusza poklából. Szörnyűségekről meséltek.
Teltek az évek, jött a Kormorán, jött a TransyMania. Azon a verőfényes decemberi napon nagyon szégyelltem magam. Ez a traumám azóta is feldolgozatlan.
Következett az első székelyföldi utazásunk a Napba Öltözött Lányhoz. Mindent érteni véltem. Jöttek a székelyföldi nyaralások, valószerűtlen boldogságot adtak. A csíksomlyói imák, százezrek a Nyeregben… elmondhatatlan.
Bármit hoz a sors, bármit kitalálhat a sötét oldal, bármennyire szeretnének eltaposni minket, az érzés kiölhetetlen.
Összetartozunk!