Fülledt nyári délelőttön léptem át az egyetem főépületének küszöbét, felvételizni érkeztem, a szóbeli vizsga várt rám. Komoly bizottság, sok kérdés, biológia, fizika, jól ment, tudtam felvesznek. Önálló élet, kezdetben albérlet, majd kollégium, ezernyi barátság, ismeretség, sorsközösségek. Az elején valaki azt mondta: „még nem tudjátok, de életetek legszebb hat éve áll előttetek!” Igaza volt!

Előadások, gyakorlatok, szemináriumok… gyorsan pergő szorgalmi időszakok, olykor kegyetlen vizsgaidőszakok. Jóformán csak szóbeli vizsgáink voltak, anatómia szigorlat este 8-kor ért véget, de kőkemény volt a kémia, biokémia, élettan, kórélettan, patológia is. Harmadév után következtek a klinikai tárgyak, amelyeket sokkal könnyebb volt tanulni, kellettek hozzájuk az elméleti alapok, felsejlett bennük mindaz, amely választott hivatásunk volt.

Csodálatos előadókat hallgattunk, remek szakemberek vezették a gyakorlatokat, igaz semmi sem lehetett teljesen tökéletes, máig nem értem miért kellett politikai gazdaságtannal, tudományos szocializmussal és magyar munkásmozgalom történetével vesztegetnünk drága időnket… Elrohant egyik szemeszter a másik után, következett a szigorló év, hónapokig tartó gyakorlatok, majd záróvizsgák: ideg-elme, belgyógyászat, sebészet-traumatológia, szülészet-nőgyógyászat, csecsemő- és gyermekgyógyászat. Szakdolgozat, államvizsga… orvosdoktorrá fogadom, az egyetemi évek lezárása szüleimmel a Nádor szálloda éttermében.

Mindez szeptember közepén történt, október elsején valamennyien munkába álltunk, október végén behívtak katonának, a Tüzérlaktanyában kaptuk meg a kiképzést, honvédelemből jóformán semmit, de ivásból és trágár beszédből egy hónap alatt bármelyikünk kandidálhatott volna… (Három évvel ezelőtt részletesen elmeséltem katonaéletem horrorját…)

Pécs egyetemi polgárként és sorkatonaként is otthont adott, megunhatatlan volt, százezer arca közül naponta felvillantott egyet-egyet…

Eljött a leszerelés, megkezdődtek a dolgos évek, jött a szakvizsga a pécsi Gyermekklinikán… nagyon fagyos idő volt, kopogtak a mínuszok, december 13-a, péntek, Luca napja… Méhes professzor úr elnökletével felállt bizottság előtt adtunk számot tudásunkról, a vizsga utáni kézszorítás sokkal többet jelentett, mint a rektoré, a diploma átadása után.

Sok-sok év eltelt, babát vártunk, rendszeresen jártunk a pécsi Szülészeti Klinikára, míg egy esős délelőtt reggelén Benedek Pécsett megszületett. Diplomaosztó, leszerelés, szakvizsga okán érzett boldogság összezsugorodott, mikor kézbe vehettem a csöppséget, a mindenséget, amiért és akiért egyáltalán érdemes élni. Azt az örömöt és boldogságot amely felcseperedésének, felnőtté válásának követése jelent, senki és semmi nem veheti el tőlem…

Ahogyan ezen a hideg januári délelőttön becsorogtam Pécsre nagyon idegennek tűnt. A Tüzérlaktanya semmivé vált, nyoma sincs az egykori kaszárnyának. Első állomás a Vásárcsarnok volt, nos ott semmi sem változott, úgy maradt, ahogyan hagytam, rengeteg kofa, sok zöldség, füstölt áru, savanyúságok, sajtok. Irány a Széchenyi tér, lezárták a forgalom elől, sokkal jobb így, gyönyörű! A Dzsámi mellett a Nádor szálloda még mindig zárva van. A kávéházi része fogalom volt. Sokszor beültünk kávézni, akkorra már erősen megkopott, süppedős szőnyegek, márványasztalok, olvasókeretre tűzött napilapok fogadták a vendéget, finom volt a kapucíner. Esténként ott találkoztak színészek, írók, sportolók, egyetemi tanárok, komoly eszmecserék folytak. Közösségi tér volt, a legjobb értelemben. A Király utcában áll a Pécsi Nemzeti Színház megszépült épülete, vele szemben az egykori Tisztiklub jobb sorsra vár. A Kaflisch cukrászda ugyancsak ikonikus hely, a kávéfőzőről eltűnt a csodálatos herendi porcelán burkolat, de a régi kályha nagy idők tanújaként maradt a helyén. A kis girbe-gurba utcák rendezettek, hangulatosak.

Áthaladva a Széchenyi tér felső végén, a Jókai utca következett, az Elefántos-ház is működik, az utca végén, az egykori Idegennyelvű Lektorátus előtt antik sárga villamos emlékeztet azokra az időkre, amikor a pécsi városközpontban villamosjárat közlekedett, a Balokány-ligetnél volt a végállomása.

Pécs számtalan kulináris élvezetet kínál, de számomra a Tettye vendéglő a legjobb. Nyáron a legjobb, hatalmas, árnyas kerthelyisége van, konyhája évtizedek óta a legnagyobb igényességgel készíti az ételeket. A kiszolgálás udvarias, villámgyors, az ízek emlékezetesek. Utolsó állomás egy újhullámos kávézó volt, Rokusch a neve, csodálatosan finom a kávéjuk.

Érdemes volt ellátogatni Pécsre, nem okozott csalódást. Mint minden, a város is változik, egyszerre ugyanaz és mégis teljesen más, mint amilyen a lepergett évtizedek alatt volt. Igen, nagyon nem mindegy, ha felmerül a „hol” kérdése, milyen választ találunk rá… Bár Pécsett rövid ideig éltem, meghatározó volt, jó időnként visszatérni, felfrissíteni az emlékezetet…