Transzfogarasi utazásunk

Barátaim hívtak, tartsak velük transzfogarasi utazásra. Összesen két éjszakát töltöttünk Erdélyországban, közel 2000 km-t utaztunk, fárasztó volt, de ha lehetne, holnap újra mennék! Az alábbiakban képekkel és mozgóképekkel gazdagon illusztrált beszámolómat olvashatjátok.

Úton Árgyasudvarhelyre – Vajdahunyad vára

A fenti képen láthatjátok, hogy úticélunk a Kárpátok déli oldalán található, légvonalban nagyjából félúton, Kolozsvár és Bukarest között. A célállomást piros pötty jelöli.

M7-M0-M5 pályákon gurultunk délkeletre, a hajnali indulásnak köszönhetően jól lehetett haladni. Kis kerülőt téve, Battonyánál léptük át a határt, mert Csanádpalotánál sokat kellett volna várni az átjutásra. Erdélyben végig a déli autópályán mentünk, Dévánál tértünk le első állomásunkhoz, Vajdahunyad várához. Az erődítményt Mikszáth Kálmán a „várak királyának” nevezte. Nem szeretnék hosszadalmas történelmi eszmefuttatásokba bonyolódni, (akit érdekel, itt tájékozódhat). Az épület jó állapotban van, remekül bejárható minden zuga. Meséljenek a fotók (feliratoztam azokat)!

Árgyasudvarhely

Vajdahunyadtól még jó darabig autópályán haladtunk, ám miután letértünk Bukarest irányába arra az országútra, amely a forgalmat a főváros felé vezeti, az út legrosszabb szakasza következett. Varázslatosan szép tájon, az Olt völgyében haladtunk, azonban mindkét irányban összefüggő kocsisor araszolt, rengeteg kamion, számos – a forgalom miatt szerintem lakhatatlan – lakott területen át. Közlekedési baleset miatt másfél órát álltunk egyhelyben! Letérve a főútról, északra fordultunk, így értük el a várost.

Megérkezve birtokba vettük szállásunkat amely egy tiszta, kultúrált magánpanzióban volt, ettünk, ittunk… Engem meglepett a település tisztasága, rendezettsége, az éttermi teraszok tele voltak jólöltözött emberekkel, hasonló nyüzsgést a napfényes Itáliában találhatunk. A felszolgált étkekre sem lehetett panaszunk! Íme a fényképek, alatta egy animáció az első napi utazásról.

Transzfogarason át Gyulafehérvárra

Utunk elsődleges célja volt átkelni Transzfogarason. A Fogarasi-havasokat átszelő utat az 1970-es években építették. Koraősztől nyárelőig le van zárva lavinaveszély miatt. Maga az út kb. 90 km hosszú szerpentin, amely 2000 m magasságba visz fel. Haladási irányunkban a csúcsig nagyrészt erdős a környezet, a csúcson tengerszemet találunk, lefelé azonban fák hiányában jól belátható a táj, a szerpentin. Ezen az oldalon kabinos felvonó visz fel a csúcsra. Az egész vidék lenyűgöző! Számtalan alagút, viadukt épült, nagyon látványos a szerpentin is. Rengeteg kisebb vízesést találtunk, a csúcson pedig az Erdélyben szokásos kirakodóvásár, ételek, italok, az elmaradhatatlan bóvlik.

Utunknak ezt a részét azonban a medvékkel való találkozás tette legemlékezetesebbé! A macik békésen üldögéltek az út szélén, mikor az elsőt elértük lelassult a kocsisor, nem értettük miért, az állat rendkívül békésnek tűnt, nyugodtan üldögélt, talán még egy kicsit pózolt is a fotók kedvéért 🙂 ! A következő két macit innen távolabb, szintén az országút szélén üldögélve találtuk. Íme egy rövid mozgókép róla!

Kilépve a hegyek közül elértük az autópályát, majd megérkeztünk Gyulafehérvárra, ahol szállásunk volt. Az alábbiakban először a fényképeket illesztem be, majd a videókat, végül az animációt az aznapi utazásról.

Gyulafehérvár

Annak ellenére, hogy bizonyos történelmi időszakokban Gyulafehérvár Erdélyország fővárosa volt, ma már jóformán csak oláhok (és cigányok) lakják. Jelenleg is a Gyulafehérvári érsekség székhelye, a katedrálisban nyugszik Fráter György, Izabella királyné, János Zsigmond valamint Márton Áron püspök. Talán Hunyadi László sírja is itt van, bár a történelem viharai során a barbárok sok nyughelyet feldúltak.

Szállásunk a városközpontban volt, megérkezvén a fárasztó transzfogarasi utazás után, jólesett vacsorázni a gyulafehérvári várfalban található vendéglőben. A történelmi városközpont a várfalakon belül található; ahogy haladtunk befelé, felfedeztem, hogy utazásunk hétvégéjén megrendezésre került Történelmi Íjász Világbajnokságra már felállították a vesszőfogókat.

Odabent ugyanazt a mediterrán nyüzsgést találtuk, mint Árgyasudvarhelyen, a hatalmas teraszok tele voltak emberekkel, belemerültünk a mediterrán hangulatba és kis irigységet is éreztünk, amiért a másik Fehérváron – ahol élünk – ennek nyoma sincs… Így legurítottunk néhány sört (a medve nem játék!), majd nyugovóra tértünk.

Úton hazafelé: Torda, Bánffyhunyad

Reggeli után az egyórányira lévő Torda felé vettük az irányt, célunk a sóbánya megtekintése volt. Én már jártam ott, de szívesen néztem meg ismét. 110 m-rel voltunk a tengerszint alatt. A bányában már régóta nem folyik sókitermelés, de ügyesen, idegenforgalmi látványosságot csináltak belőle. 13 emelet mélységbe mi gyalog mentünk le, majd újabb 13 emeletnyire lifttel és ugyancsak felvonóval tértünk vissza a felszínre. Nekem most is tetszett, hátborzongató belegondolni, hogy milyen lehetett itt bányásznak lenni…

Innen már csak egészen rövid pihenőkkel utaztunk hazáig, Kolozsvár magasságáig autópályán, majd Bánffyhunyad, Királyhágó, Nagyvárad felé a megszokott országúton. Csonka-Magyarországon az M3-M0-M7 pályákon jöttünk Székesfehérvárig. Először a fényképeket, majd a videót, végül az animációt láthatjátok.

Epilógus

Mindenek előtt első szavam a köszöneté! Köszönöm Zolinak és Norbinak a lehetőséget, hogy velük tarthattam, ráadásul úgy, hogy nem nekem kellett vezetnem, nem én találtam ki a programot, nem az én gondom volt a szállásfoglalás!

Számtalanszor jártam Erdélyben, ma sem bánom, hogy mindig Székelyföldre összpontosítottunk, de amikor elmentünk Déva, vagy Vajdahunyad mellett, nem is sejtettük, hogy a vár felkeresése mekkora élmény lehet! Átmentünk arra a részre, amely Trianon előtt sem volt Magyarország. A Fogarast ugyan távolról megcsodálhattuk párszor, de keresztülmenni rajta életreszóló élmény volt! Medvét is láttunk Ivó fölött a Hargitán, vadászlesre vittek fel az atyafik, az is hatalmas élmény volt, de ha valaki azt mondja, a Fogarason az országút mellett üldögélve „pózolnak”, biztosan nem hittem volna el.

Gyulafehérvár viszont az a város, amelyben már ott találjuk a trianoni országvesztés összes kínját és fájdalmát, 103 év alatt minden eltűnt, már semmi sem őrzi a múltat, I. Rákóczi Ferenc szülőhelyének emlékét, bár a katedrálisban a magyar történelem nagyjainak nyughelyét találjuk, körülötte immár semmi sem utal arra, hogy néhány emberöltőnyi időre visszatekintve, ez magyar föld volt.

Ettől eltekintve, élményekkel telve, feltöltődve tértem haza, még egyszer köszönet barátaimnak a lehetőségért!