Az én otthonom, a te városod, a mi hazánk
Atlétikai VB volt Budapesten
A 4×400-as női váltófutás volt a világbajnokság befejező versenye. A holland lány, negyedik futóként, hatalmas lemaradást örökölve indult el. Szaladt, szaladt… a távolság egyre csökkent, a célvonalat elsőként érte el! Ebben a jelenetben minden benne volt, ami miatt a sport az emberiség legnagyobb ajándéka! Nincsen vesztett helyzet, nincsen feladott verseny!
Magam atlétikai versenyeket, olimpiákon szoktam szorosabban nyomon követni. Mindig lenyűgöz a futók és az ügyességi számokban indulók versengése. Atlétika tipikusan az a sport, ahol az emberek a saját határaikat feszegetik, a teljesítmények idő és távolság mérésével egzaktak.
A budapesti VB azonban minden este a képernyő elé szögezett. Nagyszerű versenyeket láthattam, emberi drámákat, olyan örömünnepet, mint amit a férfi magasugrás győztese Gianmarco Tamberi rendezett, lássuk csak:
Egyszóval, amit láttunk, az csodálatos és egyben felemelő volt! Budapest kiváló helyszínnek bizonyult. Egy rozsdaövezeti városrészt alakítottak át az atlétika szentélyévé; a rendezés, lebonyolítás és televíziós közvetítések is nagyon jól sikerültek. Szégyen, hogy mind a főváros, mind az érintett kerület vezetése – pusztán politikai okokból – szinte végig gáncsoskodott a VB ellen…
Ez a világesemény örömünnep volt. Ismét beigazolódott, hogy a sport az egyik legjobb dolog a világon. Akkor is ha az élvonal versenyez és akkor is, ha mi magunk űzzük amatőr szinten. Nekem az íjászat és a kettlebell rengeteget hozzátett az életemhez. Papolhatunk egészségmegőrzésről és mindenféle jótékony hatásról, ha nem vágunk bele, soha nem tudhatjuk meg, a testmozgás mennyi pozitívumot adhat hozzá életünkhöz!
A VB-t különösen megnehezíthette a sportolók és a stadionban szurkolók számára az extrém hőség, ám az sem tudta a versenyt ellehetetleníteni! Sokszor felmerült bennem, hogy a versenyzők az emberi teljesítőképesség határait feszegetik, korábbi csúcsok dőlnek meg, hol lehet a végső határ? Egy másodperc századrésze felfoghatatlanul rövid idő, ám mégis gyakran ennyi dönt! Mit értek volna el korábbi korok atlétái a mai high-tech felszereléssel, cipőkkel, talajjal?
Egyetlen hiányérzet maradt bennem: nem láthattunk eredményhirdetést, ezeket valahogyan a küzdőtéren kívül intézték, nem hallottunk himnuszokat, nem láttuk a nemzeti lobogók felvonását. Kár érte. Csak remélni merem, hogy ez nem a „nemzetközivé lesz maholnap a világ” hagymázas kommunista álom megvalósulásának egyik lépése…
Köszönet mindenkinek, akik ezt a csodát megvalósították, rendezőknek, sportdiplomatáknak, szurkolóknak és sportolóknak!