Az esztergomi Ferences Gimnáziumban filmklub működött. Hetente-kéthetente celluloid szalagon érkeztek az alkotások, a megtekintett műveket alaposan körüljártuk, elemeztük. Azt hiszem az Emberek a Havason című film döbbentett rá, hogy a filmvásznon nemcsak lövöldözős-kardozós jelenetek elevenedhetnek meg. Nyírő Gyula Kopjafák és Havasok című írásaiból Szőts István készített filmet, melyet 1941-42-ben forgattak. Fogékony korban lévő kamasz fiúként megdöbbentett a drámai történet, mi tagadás, jóformán semmit nem tudtam Erdélyről, Székelyföldről, arról, hogy magyar emberek élnek a Havasokon. Az említett közös elemzés sokat segített a film megértésében, feldolgozásában. 

Édesapám nagyon szertett moziba járni. Kikapcsolódást, élvezetet talált benne. Egyszer Jugoszláviában nyaraltunk, valamilyen westernt vetítettek kertmoziban, a filmet egyik délszláv nyelvre szinkronizálták, ezzel együtt is nagyon tetszett neki. Vasárnap délutánonként a televízió régi magyar filmeket sugárzott, gyakran én is néztem, tetszettek a nagyrészt bugyuta, ám szórakoztató történetek, amelyeket színész-géniuszok elevenítettek meg. Édesapámnak visszaköszönt ifjúkora, szórakozási lehetőségek között – vidéken – a mozi szinte mindent vitt!

Fortepan / Kotnyek Antal

Ha vetített film a „szoftver”, akkor a moziteremben a „hardver”, érdemes megállni itt egy pillanatra! A legkisebb, isten háta mögötti faluba is eljutottak filmek, motoros küldönc vitte a celluloid szalagokat, amelyekből sokszor csak fekete-fehér kópia érkezett. Az emberek várták a vetítést, hiszen a legtöbb helyen még televízió sem volt. Ahogyan a települések méretében haladunk a Főváros felé, a legtöbb kisvárosnak már volt saját filmszínháza, amelyekben naponta akár két-három vetítés is folyt. Kaposváron két mozira emlékszem, Pécsett pedig több volt, a Belvárosban három, de a külvárosokban is volt néhány. A mozizás Eldorádóját Budapest jelentette. Premier mozik, ezek voltak a legtágasabbak, legkényelmesebbek. Egy-egy slágerfilmre néha több hét után lehetett jegyet szerezni, vagy jegyüzérektől vásárolhattuk többszörös áron. Voltak és vannak gyönyörű termek, mint például az Uránia Nemzeti Filmszínház. A Filmmúzeum a Kiskörúton művészfilmek, filmkülönlegességek tárháza volt. Tőlünk, Svábhegyről nagyon könnyű volt mozit találni. Az Alkotás a Délivel szemben, az Ugocsa a Böszörményi út és az Alkotás út között percek alatt megközelíthető volt, de a Margit körúti Május 1 premier mozi sem volt messze. Külön élvezet volt a Regébe járni, amely a Fogaskerekű vasút Normafánál található végállomásánál volt. Tikkasztó nyári napok végén kertmozikban találhattunk enyhülést, úgy emlékszem a Városmajorban működött egy ilyen. A Balaton-part teli volt velük, az ottani vetítések közönsége terített asztalt jelentett a szép számú szúnyognak. Ezzel együtt is megérte beülni.

A moziba járás társasági program volt, barátokkal, szomszédokkal, ismerősökkel elindulva rá lehetett készülni a filmre, utána megbeszélni, ha nagyon tetszett, elmesélni barátoknak, osztálytársaknak, hogy mennyire jó volt. Elhívni egy lányt moziba már jelentett valamit (akkor persze még nem tudtuk, hogy megmasszírozni egy nő lábát is mindig jelent valamit, ahogyan azt Tarantino mester adta tudtunkra Vincent Vega (Travolta) szájába adva…).

A televíziókban sugárzott filmek elkényelmesítették az embereket, házhoz jöttek, nem kellett belépőjegyet sem venni. Később VHS kazetták, majd DVD korongok kerültek forgalomba, videótékák nyíltak, hatalmas választékkal, persze millió számra születtek kalózmásolatok is. (A tékák mindegyikére lakat került, ám a mozik élnek és virulnak.) Ma már fizetős filmcsatornák tucatjain nézhetjük az alkotásokat, ezek között számomra kiemelkedő a Filmio, amely a magyar filmek aranybányája, havonta fél mozijegy áráért.

A magyar filmekről tucatnyi esszét lehetne írni. Ha lepergetem magam előtt eddigi élményeimet, számos mérföldkő rémlik fel. Botorság lenne akár csak egyet is kiemelni közülük, mert annyiféle tartalmú, témájú, szemléletű alkotás született. Annyira jó, hogy őrzik a kort, melyben születtek, nem engedik elenyészni a csodálatos színészek emlékét. Nagy játékfilmek, dokumentumfilmek akkor is egy-egy korszak őrzői, ha történelmi témákat dolgoztak fel. A filmekhez komponált zenék sokszor önmagukban is értéket hordoznak.

Érdemes a rajzfilmekre is gondolnunk, generációk nőttek fel rajtuk, legyen szó a Mézga családról, a Kukori Kotkodáról, Frakkról, vagy éppen a Macskafogóról. (Minden kritikus szerint az amerikai Flinstone család magyar szinkronja Psota Irén, Váradi Hédi, Csákányi László, Márkus László előadásában és Romhányi „Rímhányó” József fordításában sokkal jobb lett, mint az eredeti volt!)

Még ma is jólesik elmenni moziba. Nagy élvezetet jelenthet egy-egy film újbóli megtekintése, vagy felfedezni olyat, amely valamiért egykor kimaradt. Persze várni a legfrissebb alkotásokra, megnézni, hogy az újabb és újabb filmes- és színészgenerációk miképpen látják és láttatják velünk a világot! Szurkolnunk kell azért, hogy az elképesztően kibővült technikai lehetőségek ne váljanak öncélúvá, úgy szolgálják a filmművészetet, hogy ne uralkodjanak el felette.

Mégis megemlékeznék arról a filmről, amelyet magammal vinnék egy lakatlan szigetre, s az nem más, mint a Lovasíjász. 2016 februárjában, minden mozik legszebbikében, az Urániában láttam, részletesen leírtam az élményt. Felejthetetlen volt!

Illusztráció: Dibakar Roy on Unsplash