A múlt ködébe vész mikor, de valahol Budapesten, a Sas-hegyen kezdődött ez az utazás…

Arany János Általános Iskola és Gimnáziumban, harmadik általánosban kezdem angol nyelvet tagozaton tanulni. Akkor az oroszon kívül a német nyelv dominált, de már erősödött az angol oktatás is. Minden nap volt óránk, sokat tanultunk az angolok életéről, London nevezetességeiről, már akkor izgatott, vajon mi lehet a csatorna túloldalán?

Ugyanakkor voltak ellenérzéseim, mi több előítéleteim a britekkel kapcsolatban, s hogy ezek eloszlottak-e, arra írásom végén térek ki. Talán a tavalyi máltai utam erősítette meg bennem a vágyakozást, hogy lássam Londont, lévén néhány évtizede Málta még Őfelsége koronájának része volt, a piros telefonfülkék és a baloldali közlekedés, az angol, mint a máltai szigetország egyik hivatalos nyelve felcsigázták kíváncsiságomat. Ezért befizettem annál az utazási irodánál, amellyel tavaly Máltán voltam, repülős utazásra, s ismét nem bántam meg. Mi az hogy! Nagyon is!

Ferihegyen gyülekeztünk hajnali ötkor, a szokásos biztonsági ellenőrzés, becsekkolás után felszálltunk, hogy alig két óra múlva, délelőtt tíz óra körül Londonban landoljunk. Már várt bennünket a busz, s egyenesen Hampton Courtba mentünk, hogy megtekintsük VIII. Henrik rezidenciáját.

Már ekkor éreztem, hogy fantasztikus élmény lesz ez az út!

Henrik udvarát kb. 600 fős személyzet szolgálta ki, láttuk a konyhát, borospincét, ebédlőt, királyi lakosztályt, kápolnát, majd a parkot, és azt a teniszpályát amelyet Henrik építtetett, bár a játék csak előképe volt napjaink sportágának, de volt háló, ütővel játszották nagyon bonyolult szabályrendszer szerint.

Összességében nagyszerű volt látni VIII. Henrik udvarát, elképzelni a korabeli életet. A kastély természetesen bővült az évszázadok alatt, de a korabeli hangulat tökéletesen átélhető. (Ezúttal nem szeretnék sokat „idegenvezetni”, inkább saját benyomásaimat próbálom kidomborítani, a képekre, ahol kellett írtam magyarázó szöveget. Kellemes lapozgatást!)

Látogatásunkat befejezve buszra szálltunk, s London központja felé vettük az irányt, útközben elhaladtunk a Royal Albert Hall mellett. A Piccadilly közelében szálltunk ki, rövid sétát tettünk, átmentünk a kínai negyeden, volt szabadidő benézni a háromszintes M&M’s csokoládé áruházba, s egy nem sokkal kisebb Lego boltba. Hajnali kelés, repülés, utazás után holtfáradtan buszoztunk vissza szállodánkba. Megvacsoráztunk, pillanatok alatt mély álomba zuhantam. Utolsó gondolatom az volt: holnap Stonehenge és Oxford vár ránk…

A titokzatos Stonehenge… több mint ötezer éves, őskori monumentális építmény Angliában, a Salisbury-síkságon, Wiltshire megyében. Körkörös elrendezésű, hatalmas kőtömbökből áll, a világ egyik legismertebb és legrejtélyesebb régészeti lelőhelye. A Stonehenge pontos célja továbbra is rejtély: a legvalószínűbb elméletek szerint szertartási, vallási hely volt, esetleg a hatalom és gazdagság jelképe, de temetkezési hely és naptárként való használata is szóba került. Lenyűgöző építmény. Úgy tűnik az „oltár”-ra a nyári napforduló idején vetült a fény. A sziklák körkörös alakzatban állnak, külön csoda, hogy odaszállították és felállították, évezredek alatt nagyrészt úgy maradt, ahogyan őseink elképzelték.

Lenyűgöző élmény volt, s elindította fantáziámat. Talán az emberek, a föld, az őseik és az ég közötti egységet jelképezi, és a brit népek ősi kapcsolatát, közösségét ünnepli.

Már dél elmúlt, mikor buszra szálltunk és a patinás Oxford felé vettük az irányt. Oxford alapítása angolszász időkre, a IX. századra tehető, nevét is egy ökörgázlóról (oxen’s ford) kapta, ahol a Temze-folyón lehetett átkelni. A város nevének hallatán alighanem mindenkinek az egyetem ugrik be. Az Oxfordi Egyetem a világ egyik legősibb és legpatinásabb egyeteme, 1096-ban már bizonyítottan működött, de az első jelentős fellendülés 1167-ben történt, amikor II. Henrik megtiltotta az angol diákoknak, hogy Párizsban tanuljanak. Az egyetem 39 autonóm kollégiumra oszlik, ezek közül a legismertebb a Christ Church College, a Magdalen College, és a Trinity College. Barangoltunk a városban, megnéztünk kívülről néhány College-ot, lesétáltunk a Temzéhez, majd bementünk a Christ Church College-be. Végigjártuk, megnéztük az ebédlőt (annak mintájára építették fel műteremben Harry Potter film egyik forgatási helyszínét). Hogyan zajlik Oxfordban a képzés? Nos, ismert a tutoriális oktatás, amely keretei között 1-3 hallgatóval foglalkoznak a tutorok, vannak előadások szemináriumok, nagy hangsúlyt kap a független tanulás, az önálló munka. A mindennapi diákélethez (szállás, étkeztetés, sport, kulturális programok) a tutorialokig a kollégiumok jelentik az elsődleges közösséget. A College termeit járva mindenhol érezhető volt az időfolyam: a múltból kisarjadt jelen, és a jövő ígérete.

Látogatásunkat befejezve szabadidőt kaptunk, ennek keretei között felkerestem először a piacot, majd egy pub-ot, ahol némi sör és fish and chips fogyasztásával kezdtem feldolgozni a rengeteg élményt. A sör (ale) nem ízlett, de a hal rendkívül finom volt. A kocsmában egy tábla emlékeztetett Dr. Gilbertre, aki névadója az u.n. Gilbert-kórnak. Azt azonban nem tudtam meg, vajon ez volt-e a törzshelye?

Kétórás utazás után érkeztünk meg szállodánkba, s ismét nem volt altatóra szükségem…

Reggeli után Windsorba utaztunk, ahol elsősorban a kastély meglátogatása volt célunk. A kastély a brit királyi család egyik fő rezidenciája, ceremóniák, állami események helyszíne. (Utam előtt pár nappal itt fogadták Donald Trump amerikai elnököt is.) Megnéztük a Királyi Apartmanokat, Szent György-kápolnát, itt nyugszik II. Erzsébet és VIII. Henrik is. A történelmi dísztermekben feldolgozhatatlan mennyiségű festményt (Pl. Rembrandt, Rubens), műtárgyat láthattunk. Maga az épületegyüttes is lenyűgöző, várfalak, bástyák, tornyok, szépen gondozott zöldterületek, s a Szent György-kápolna is katedrális méretű. Rövid szabadidőnk alatt volt alkalom sétálni a városban, lementem a Temzéhez, a túloldal már Eton, ott található Anglia leghíresebb bentlakásos fiúiskolája.

Ismét buszra szálltunk, s meg sem álltunk London belvárosáig. Végre láthattuk a Parlamentet, a Big Ben-t és a Westminster apátságot. Bejártuk a templomot, amely egyben a brit történelem nekropolisza is, 3300 királyi személy, uralkodó, művész, író, tudós nyughelye. Koronázási templom, 2023-ban III. Károly királyt is itt koronázták.

Bejárva az angol történelem szentélyét, a vándorban óhatatlanul feltörnek gondolatok… Székesfehérvári lakhelyemtől három-négy nyíllövésnyi távolságra állt az a bazilika, amely a magyar királyok és királynők temetkezési helye volt. Mi maradt belőle? Romkert… Jöttek a tatárok, az oszmánok, lerombolták, s napjainkban próbálják antropológusok, genetikusok azonosítani a maradványokat. Összeszorult a szívem, amikor arra gondoltam, hogy itt lehetne Székesfehérváron a magyar „Westminster”, de fényes katedrális helyett, nekünk Romkert maradt, azonosítatlan királyi maradványokkal… Arról nem beszélve, hogy múltunk nagyjainak egy része Magyarországtól elvett földben nyugszik: Dobó István és II. Rákóczi Ferenc Felvidéken, Hunyadi János Gyulafehérváron, Szent László Nagyváradon, azonosíthatatlan helyen, valahol a vár alatt. Nem állíthatom biztosan, ha lenne egy olyan nemzeti emlékhelyünk mint az angoloknak Westminster, nem itt tartanánk… de hogy a múltba nyúló gyökerek erősítenék nemzeti önazonosságunkat, abban teljesen biztos vagyok. Nekünk Romkert, török hódoltság, ruszki megszállás, 301-es parcella jutott, és Trianon, amelyben a briteknek oroszlánrészük volt…

Elég a kesergésből, de ezek a gondolatok kikívánkoztak belőlem a Westminster apátságban látottak kapcsán!

A Westminstertől pár lépésre áll a Parlament és Big Ben, kívülről megcsodáltuk London ikonikus építményeit, majd gyalogszerrel indultunk a Trafalgar tér felé. Útközben elhaladtunk a Downing street előtt, amelynek 10-es házszámú épületében lakik a mindenkori brit miniszterelnök. Változnak az idők, az utca le van zárva, s állig felfegyverzett kommandósok őrzik bejáratát. Következett londoni látogatásunk legfényesebb gyémántja: a Sherlock Holmes-hoz címzett pub felkeresése! Voltak elképzeléseim a londoni pubokról, de a valóság messze túlhaladta fantáziámat! Középen pult, tucatnyi sörcsap, saját főzésű ale-t csapolták, egyik nedű Sherlock Holmes, a másik Mr. Watson nevét viseli! Mi tagadás, egyik jobb volt, mint a másik! Nagy élvezettel döntöttem be négy-öt korsó sört, itt pintben mérik, de kb. azonos mennyiségű a mi korsónkkal. Az emberek jöttek mentek, nagyjából véget ért a munkaidő, betértek egy-két italra, kicsit beszélgetni. Rengetegen képviselték a gyengébb nemet is! S bár a fő profil a sör, mindenféle italt és koktélokat is mértek. Ez a fajta kocsmai hangulat visszaadhatatlan! Nagyon tetszett, s ha Rómába a Trevi-kútba hajított pénz miatt megy vissza az utazó, számomra London „Trevi-kútja” ez a Sherlock Holmes-hoz címzett csapszék, ahová vissza kell térnem!

Elérkezett az utolsó teljes napunk. London megismerését a Szent Pál katedrális felkeresésével folytattuk. A mai, monumentális barokk székesegyházat Sir Christopher Wren tervezte, 1675-től 1710-ig épült, és 1711-ben szentelték fel. Kupolája 85 m magas, 31 m átmérőjű. Számomra ez a templom furcsa volt. Valamennyire a római Szent Péter székesegyházra emlékeztetett, de az anglikán puritanizmusnak megfelelően hiányoztak azok a barokk díszítések, amelyek a stílus elmaradhatatlan részei. Sehol egy Krisztus, vagy Mária ábrázolás, sehol bibliai jelenetek. A főoltár feletti baldachin oszlopait mintha Bernininek a Szent Péter székesegyházban álló művéről mintázták volna. Furcsa volt, egyáltalán nem fogott el az az érzés, amely általában egy barokk székesegyházban előjön. Az altemplomban nyugszik Lord Nelson, Wellington tábornok és Alexander Fleming, akinek a penicillint köszönheti az emberiség.

A székesegyháztól a Towerba mentünk. Hódító Vilmos alapította 1078-ban: ekkor épült a híres Fehér Torony (White Tower), a normann hatalom jelképe, és Londont, illetve annak urait is ellenőrző stratégiai katonai erőd.​ Később bővítették, volt királyi lakhely, börtön, vesztőhely, kínzókamrákban faggatták a vádlottakat, ma is kincstár, megtekinthettük a brit koronázási ékszereket is. Láttuk a katonáságba besorozott hollókat: a Towerben tartott hollókhoz ősi brit babona kötődik: míg a hollók ott élnek, addig Anglia és a monarchia is állandó marad. Végigmentünk a Fehér Toronyban látható fegyverkiállításon is. Innen már látható volt a Tower Bridge, amelyre felmehettünk, sőt, még azt is láthattuk, ahogyan a híd útteste felemelkedik, hogy átengedjen egy hajót (l. fényképek).

Ha már hajó: felültünk egy sétahajóra, s lecsorogtunk a Temzén a Parlamentig, hogy egy bő félórás séta után betérjünk Sherlock Holmes-hoz leöblíteni az út porát…

Elérkezett az utolsó londoni napunk, hiszen éjfélkor már Budapesten landoltunk… a napot a British Museum-ban kezdtük. London egyik leghíresebb és legnagyobb múzeuma, sőt: a világ egyik legjelentősebb, az emberiség történetét és kultúráját bemutató intézménye. 1753-ban alapították, főként Sir Hans Sloane orvos, természettudós hatalmas gyűjteménye alapján, 1759-ben nyílt meg a nagyközönség számára a mai helyén, a Bloomsbury negyedben. Ingyenesen látogatható. Belépve az első kiállítóterembe döbbenetes látvány fogadott: rendkívül hosszú asztalon mutatták be azt a gyógyszermennyiséget, amelyet egy átlagember az élete során bevesz. Onnan a Rosetta-kő várt a következő terembe lépőkre, segítségével sikerült megfejteni az egyiptomi hireoglifákat. Hatalmas teremben futottak körbe a az antik görög Partheont díszítő domborművek… a görög állam minden évben kérelmezi, hogy adják vissza, minden évben megnyugtatják őket a britek: ebben a múzeumban vannak a legjobb helyen, s különben is teljesen jogszerűen hozták el Görögországból Angliába… (Kell még valamit mondanom, Ildikó?) Sok egyiptomi múmiát is alkalmunk volt látni, sorban haladtunk az egész világ felhalmozott műkincseinek megtekintésében. Nyolcmillió tárgy van a múzeum birtokában, ebből kb. kétszázezer van kiállítva… alapos megtekintéséhez hetek kellenének. Láttam két tematikus részt, először a pénz történetének bemutatását, majd az időmérés eszközeinek fejlődését. Lenyűgöző volt! Ennyi idő alatt csak a felszínt karcolgattuk, de ízelítőnek tökéletes volt.

Buszunk a múzeumból átvitt Madame Tussaud’s panoptikumába. Picit másra számítottam, azt hittem a viaszszobrok csendben álldogálnak – tévedtem. Olyan volt, mintha egy buliba csöppentem volna: hangos muzsika, s az élethű bábuk szinte megelevenedtek, oda lehetett állni melléjük, fényképezni… nem részletezem, láthatjátok a fotókon. Magam jó társaságba kerültem, egyszer az összes eddigi James Bond közé, másodszor együtt léphettem Abbey Road zebrájára a Beatles-szel…

Londonban tett látogatásunk lezárásaként ismét a Trafalgar téren szálltunk le a buszról, jó hosszú sétát tettünk a Buckingham palotáig, közben megnéztük a lovas őrséget. Átsétáltunk egy szép parkon, majd visszaértünk a Trafalgar térre, ahonnan két perc séta csak a Sherlock Holmes… mivel Ferihegyen hagytam az autómat, az utolsó este már nem sörözhettem, így egy fish and chips-szel vigasztaltam magam. A repülőtéren elköszöntünk buszvezetőnktől, fél tízkor felemelkedtünk a levegőbe, hogy éjfélkor leszálljunk Budapesten.

Csodálatos napok voltak! S hogy mi történt előítéleteimmel? Fényesen beigazolódott, hogy jogosak voltak! Annak ellenére, hogy a britek leigázták a fél világot, kiszipolyozták gyarmataikat, az utóbbi évszázadokban idegen seregek nem dúlták országukat, s birodalmi gőggel fennhordják orrukat… nem lehet pálcát törni felettük. Nagyon mélyre nyúlnak a gyökereik, minden a múltjukra emlékeztet, szinte már betegesen tisztelik hagyományaikat, s ezen a fundamentumon bátran építhetik jelenüket, jövőjüket! Oxfordból nagyszerű tudósok kerülnek ki, gazdag az irodalmuk, zenéjük, sportéletük, s nyelvük világnyelvvé vált – talán nem véletlenül.

Természetesen Londonnak csak töredékét láttuk. Feltűnő volt, hogy az iszonyatos forgalom mellett valahogyan mégis lehetett – ha lassan is – haladni. Nem volt rossz a levegő sem, pl. a híres londoni Black cab taxikat – megtartva régi formájukat – villanymotor hajtja. Ugyanez igaz a piros emeletes buszokra is, amelyek ugyanúgy London jelképei, mint a sárga villamos Budapesté. Az üzleteket ugyanazok a multi cégek birtokolják, mint a honi plázákat, de a Harrod’s áruház ízig-vérig angol. Budapesten, ha még létezne, ízig-vérig magyar lehetne például a Divatcsarnok. Nagyon kevés szemetet láttam, graffitit pedig egyáltalán nem. Azt hiszem, a „migránsok” már több ott élő generáció leszármazottai, s nem változtatták saját képükre Londont, hanem alkalmazkodtak, beilleszkedtek, teszik a dolgukat.

Máltán nem tudtam megszokni négy nap alatt sem a baloldali közlekedést, folyton az volt az érzésem, hogy szembe megyünk a forgalommal. Londonban ez az első pillanattól természetesnek tűnt.

Más volt ez az út, mint az eddigiek. Csodálattal imádom Erdélyországot és a napfényes Itáliát, szívesen időzöm szomszédainknál, de Anglia teljesen más és új élményt nyújtott. Kiváló utazási irodát választottam, a repülőjegytől a szálláson át az étkezésig mindent biztosítottak, a buszunk tökéletes volt, kényelmes, tiszta, idegenvezetőnk rendkívül magas színvonalon mutatta meg a látnivalókat, s hogy a Sherlock Holmes pubba is elkalauzolt bennünket, az feltette a pontot az „i”-re… Ha tehetném, szívesen visszamennék még Londonba, vagy akár Nagy -Britannia más országaiba is. Nagyon feltöltődtem, s igen jó érzésekkel gondolok vissza erre az utazásomra.