Még mielőtt valaki azt hinné, hogy érzékenyítve lettem: esetünkben Gyula egy gyönyörű, délkelet-magyarországi kisváros. Egyéves unokámmal, fiammal, hitvesével, valamint hitvese szüleivel mentünk el pár napot pihenni a kisvárosba. Szállodában laktunk, ahol napi háromszori étkezés biztosítva volt.

Gyula a Békés vármegyei Gyulai járás központja, és jelenleg Békéscsaba után a vármegye második legnépesebb települése, kb. 27 600 lakossal. A város a Fehér-Körös egykori árterületén, két szigetre épült; az egyiken maga a belváros, a másikon a vár fekszik. Első írásos említése 1313-ból származik, várossá és megyeszékhellyé a 15. században, a Maróti, majd a Corvin-család idején vált. A ma is álló gótikus téglavárat Maróti János kezdte építeni a 15. század elején. A törökök 1566-ban foglalták el a várat, és közel másfél évszázadig tartották megszállás alatt, ami a térség jelentős elnéptelenedésével járt. A Habsburg-időszaktól kezdve a város fokozatosan fejlődött, a 19. században pedig fontos ipari, kereskedelmi és kulturális központtá vált.

Jelenleg Gyula a Dél-Alföld egyik meghatározó turisztikai központja: 2025-ben mintegy 225 ezer vendég érkezett a városba, és összesen 601 ezer vendégéjszakát regisztráltak, elsősorban a Várfürdő és a történelmi belváros vonzásában, a külföldi vendégforgalom kiugró növekedésével. A megye – és így a Gyula környéki térség – gazdaságában továbbra is meghatározó szerepet játszik a mezőgazdaság és az erre épülő élelmiszeripar: a termékeny csernozjom (humuszban gazdag, sötét színű, magas termőképességű feketeföld) talajon jellemzően szántóföldi növénytermesztés folyik, emellett jelentős az állattenyésztés is. Mindezek mellett a városban jelen van a könnyűipar és a hús-, illetve élelmiszeripar is, a híres gyulai kolbász pedig ma is a régió egyik zászlóshajó terméke. (Forrás: AI)

Bevallom, annyira kimerült voltam, hogy nem mertem egyedül autóba ülni és vezetni ilyen nagy távolságon. Székesfehérvárról negyed négykor indult egy vonat, amely Balatonfüredről tart Záhonyra, így nem Budapesten, hanem Szolnokon kellett átszállnom. Ott alig öt percem maradt felkapaszkodni a Békéscsabára tartó InterCityre, majd nem egészen egy óra múlva ismét csak öt perc alatt kellett átszállnom a Békéscsabáról Gyulára tartó vicinálisra. Az egész utazás meglepően kellemes élmény volt: a szerelvények tiszták, nem volt zsúfoltság – bár a két leghosszabb szakaszon nem működött a klíma.

Benedek várt az állomáson, és egy finom vacsorával indult a gyulai tartózkodásunk.

Egy jó alvás után, másnap nekivágtunk a városnézésnek, és be kell valljam, az itt töltött időnk nagy része erről is szólt. Megnéztük a várat, az Almássy-kastélyt és a belvárost – a régi épületek nagy része szépen fel van újítva, és szinte mindegyiken található emléktábla arról, ki lakott ott, mire szolgált, vagy kik fordultak meg benne. Ellátogattunk a híres Százéves cukrászdába is, én pedig, mint a kávé nagy barátja, felfedeztem a Fekete Bárány Kávézót, ahol Debrecenben pörkölt kávékínálatból készítik a frissítő italokat – bőséges a választék, és számtalan stílusú kávét lehet fogyasztani.

Aki ismer, tudja, mennyire szeretek piacozni, úgyhogy a pénteki piaclátogatás nálam a program csúcspontja volt – elsősorban persze a híres csabai és gyulai kolbászokért mentünk. A zöldségek, gyümölcsök kínálata a nyár közepének megfelelően gazdag volt: egymás mellett kínálták a cseresznyét és az őszibarackot, és minden megvolt, ami a piaci hangulathoz kell – sült kolbász, lángos és a többi. Érdekes volt, hogy a piac együtt van az iparcikkpiaccal. Az árak pedig a felük-kétharmaduk voltak a budapesti és székesfehérvári áraknak. Egy árus egészen sokféle szobanövényt kínált, orchideától a kurkumáig – az árak itt is nagyon barátságosnak tűntek.

Pénteken már kocsival indultunk haza, és kocsival is érkeztem meg Székesfehérvárra. Nem mondom, hogy teljesen kipihentem a mögöttem hagyott, rendkívül fárasztó hónapokat, de azért egy kicsit felfrissültem. A fényképeket mindenképp érdemes megnézni.