„Fordítsd el tekintetemet, hogy ne nézzek hiábavalóságra, a te utadon éltess engem!” Zsolt 119,37

„…Dal fakad és fájdalom, meghal a szó és meghal az ének…” Kormorán, Rockquiem

December ötödike számomra a legmélyebb fájdalom és gyász napja. December ötödikén veszítettem el azt az embert, akivel huszonhét évet töltöttem jóban rosszban, azt az embert, akinek a búcsú pillanatában nem szoríthattam meg kezét, nem köszönhettem el tőle. Egy év után a fájdalom sokkal erősebb, mint amikor megtudtam, hogy meghalt. Két embert szeretek, akiket síron túl is biztosan szeretni fogok: őt és Benedeket.

Ha hiszünk Istenben, bele kell törődnünk, hogy ő szólította magához, hiába próbálkoztunk mindennel, hogy itt tartsuk őt, magasabb akarat érvényesült. Itt maradtam, maradtunk árván. Nem így kellett volna ennek történnie…

Ha a nemzet tág családunk, akkor az évtizedekkel ezelőtti december ötödikei népszavazás is családunk gyásza. Mert azon a napon passzivitásunkkal megtagadtuk az ötmillió, akaratukon kívül, idegen hatalmak fennhatósága alatt élő magyar testvéreinket. Mint Káin és Ábel… igaz, a politikai hatalom később ezt orvosolta, de ez szépségtapasz, jelképes gesztus, még akkor is, ha jelentősége elvitathatatlan. Rettenetes érzés visszagondolni arra a napra, nagyon fáj…