Öt napot töltöttem a napfényes Itália Toszkána tartományában (utazással együtt hét napot voltam távol). Montecatini-Termeben volt szállásunk, innen indultunk a látnivalók felkeresésére, s ide tértünk vissza esténként.

Utazás és Montecatini-Terme

Az utazási iroda autóbusza Budapestről indult, Székesfehérváron szálltam fel, rövid pihenőkkel mintegy 12 óra alatt tettük meg a 915 km-es távolságot. Végig autópályán mentünk, Szlovénián át, Padova, Bologna érintésével értük el úticélunkat. Elfoglaltuk szállodai szobánkat, megvacsoráztunk, magam fáradtan estem ágyba. Montecatini-Terme nagyon hangulatos kisváros, fürdőváros, a képek nem az érkezés napján készültek, de visszaadják a település hangulatát.

Első nap – Volterra, San Gimignano (2025. november 3.)

Reggeli után bő órás buszozással érkeztünk meg Volterrába. Volterra dombtetőre épült toszkán város, amely etruszk múltjáról, középkori hangulatáról és alabástromáról híres, városképe ma is erősen középkori jellegű, szűk utcákkal és palotákkal.​

Sétánkat a Piazza dei Priorin kezdtük, az 1200-as években épült városháza hasonlít a firenzeihez. Megnéztük a keresztelőkápolnát és kívülről a székesegyházat, elsétáltunk az egykori Római színház felett, jól kivehetők voltak a teátrum részei. Nagyon kellemes hangulatú és csodálatos fekvésű kisvárost ismertünk meg, szabadidőnkben még egy vinotékába is betévedtem.

San Gimignano

Rövid buszozás után álltunk meg San Gimignanoban.  Középkorban fontos zarándok- és kereskedelmi állomás volt a Via Francigena útvonalán, ennek köszönhető a város gazdagsága és a sok toronyház. Történelmi központja szinte érintetlenül őrzi a 13. századi városfalakat, kapukat és a román–gótikus városképet.​

A várost „a szép tornyok városának” is hívják: mára 14 lakótorony maradt fenn, ami európai szinten is ritkaság. Ezek adják a híres sziluettet, amely már messziről felismerhető a toszkán lankák fölött. Megnéztük a Collegiata templomot, számomra maradandó élmény volt, nagyon tetszett a belső tere. Két hosszabb falán ó- és újszövetségi jelenetek sorát festették fel a korabeli művészek, szinte képregényként elevenedtek meg a jól ismert bibliai jelenetek. A templomtól átmentünk a Városházába, érdekes volt látni a belső tereket, amelyek múzeumként is működnek. A bátrabbak felmehettek az épület tornyába is.

Ezután szabadidőt kaptunk, elsősorban a kulináris élvezetekre fókuszáltam.  San Gimignano saját DOC‑eredetvédelemmel bíró fehérbora a Vernaccia di San Gimignano, amelyet a környék domboldalain termett szőlőből készítenek. Megkóstoltam, számomra meglehetősen átlagos fehérbornak tűnt. Következett a magát „a világ leghíresebb fagylaltjának” tituláló Dondoli fagyizó felkeresése, hosszú sor állt előtte, de a kiszolgálás villámgyors volt. A napfényes Itáliában én még rossz fagyit nem ettem, Dondoli sem okozott csalódást, maradtam a bevált pisztácia-csoki kombinációnál, nem mertem kipróbálni a Gorgonzola sajtos fagyit, több más egzotikus nyalánksággal együtt. Dondoli úr időnként elvegyül a vevők között, érdeklődik honnan jöttek, egyszóval igen családias a hangulat.

A városnézés és kulináris élvezetek után, bő óra alatt buszoztunk vissza Montecatini Termébe.

Cinque Terre (november 4.)

Cinque Terre Liguria régióban, La Spezia közelében fekszik, meredek, tagolt tengerparton, ahol a falvak közvetlenül a sziklafalba „tapadnak”. A táj értékét a teraszos szőlő- és olívaligetek, a falvak és a középkori ösvények együttese adja, ezért került fel az UNESCO‑listára.​

Az öt falu sorrendben: Riomaggiore, Manarola, Corniglia, Vernazza, Monterosso al Mare. Nagyon érdekes nap elé néztünk: La Spezia nevű városban szálltunk le buszunkról, elsétáltunk a vasútállomásig, vonattal utaztunk tovább, mert a települések csak így közelíthetők meg. Tízperces utazás után Riomaggiore-ban, leszálltunk a vonatról, utunkat hajóval folytattuk, a part mellett haladva csodálhattuk meg a településeket. Nagyon érdekes a teraszos szőlőművelés, a növények gondozása, a szüretelés elképesztően sok energiát emészthet fel, de a vulkanikus talaj és a tenger vízfelületéről tükröződő fényár biztos hogy nagyon jó borokat adó szőlőt nevel.

Monterosso al Mare-ban szálltunk ki a hajóból, megnéztük a Szent János templomot, szabadidőben be lehetett barangolni a falu szűk utcácskáit, ihattunk némi frissítőt is. Néhány bátor ember fürdött a tengerben, november 4-ét írtuk, rákerestem, 18-20 fokos volt a víz.

Ismét vonatra szálltunk, Vernazzába mentünk. Az állomásról rövid sétával értük el a kikötőt, a halászfalú főutcáján haladtunk. Bementünk a Santa Margherita d’Antiochia templomba, a XIV. században épült, a tengerparton áll, puritán egyszerűségű, egészen sajátos hangulatú ez a háza Istennek.

Még volt időnk egy frissítőre, visszasétáltunk az állomásra, vonattal mentünk La Spezia-ba, ahol már várt a buszunk, hogy visszatérjünk szálláshelyünkre. Számomra ez a nap nagyon élvezetes volt, mert egészen sajátságos hangulatú tájat és településeit láthattuk, nem csoda, hogy a régió Nemzeti park és UNESCO-világörökség. Bár a vonatozás komfortzónámon kívül esik, de megérte a fáradtságot, Cinque Terre olyan világ, amelyhez hasonlót eddig nem láttam. Lenyűgöző volt!

Firenze (november 5.)

Immár negyedik alkalommal voltam Firenzében, Toszkána megunhatatlan fővárosában. Első alkalommal még csak kb. 10-11 éves voltam, de emlékképeim mélyen rögzültek; másodszor egy jesoloi nyaralás alkalmával fizettünk be egy helyi utazási iroda egynapos kirándulására; harmadszor Benedek már végzéshez közel járt gimnáziumában, amikor elmentünk Rómába, de két éjszaka erejéig megálltunk Firenzében. Ezek a látogatások már elevenen élnek bennem.

Firenze a középkorban Európa egyik leggazdagabb kereskedelmi és bankárvárosa volt, a Medici család pártfogásával lett a reneszánsz egyik fő központja. A város a 14–16. században jelentős szerepet játszott a művészet, építészet és pénzügy fejlődésében, hatása messze túlnyúlt Itálián.

Buszunkról dombtetőn, a Piazzale Michelangelón szálltunk le, onnan gyönyörű kilátás nyílik a városra. Lesétáltunk az Arno partjára, a folyót követve értük el a Ponte Vecchiót. A Ponte Vecchio Firenze legrégebbi hídja az Arno fölött, az egyik fő városszimbólum, jellegzetessége a hídra épült, ma is működő ékszerüzletek sora. Különlegessége, hogy az egyetlen firenzei híd, amely sértetlenül átvészelte a második világháborút.​ Áthaladtunk rajta, pillantást vethettünk az ékszerboltok kirakataira is.

Elértük a Santa Maria del Fiore azaz a Dóm épületegyüttesét, 1296-ban kezdték építeni, 1436-ban szentelték fel. Három különálló építmény: maga a Dóm, a Keresztelőkápolna és a Harangtorony. A kupola ma is a világ legnagyobb téglaboltozata, kb. 45 méteres átmérővel és több mint 100 méteres belső magassággal. A külső homlokzatot fehér, zöld és rózsaszín márványborítás díszíti, a ma látható neogótikus főhomlokzat a XIX. században készült el.

Városnézésünket a Santa Croce templomban folytattuk, Firenze fő ferences temploma, a világ legnagyobb ferences bazilikája, és „az olasz Pantheonként” ismert, mert itt nyugszik Michelangelo, Galileo, Machiavelli és Rossini is. Művészeti és temetkezési hely egyszerre. Lenyűgözők a templom belső terének méretei, láthatók Giotto freskók és a síremlékek is, a reneszánsz sírszobrászat csodálatos alkotásai. Michelangelo síremlékén három nőalak áll, amelyek azokat a művészeti ágakat személyesítik meg, amelyekben kiemelkedőt alkotott: a Szobrászat, a Festészet és az Építészet allegorikus figurái. A kompozícióban a Szobrászat kapta a középső, hangsúlyos helyet, míg a Festészet és az Építészet kétoldalt, enyhén félrehúzódva jelenik meg. A templomtól a Városházához mentünk, megálltunk a téren, megcsodáltuk a szobrokat, láttuk az egykori vesztőhely helyét, ezután szabadprogram következett.

Idegenvezetőnkkel elballagtunk egy közeli bodegához, ahol fantasztikus utcai étkeket lehetett vásárolni! A pékárú belsejébe pacal vagy marha nyakhús került, magam utóbbit választottam, remekül volt fűszerezve, jól lehetett lakni vele. Hozzá lecsúszott egy kis vörösbor is.

Kettőre biztosítottak jegyet az Uffizi múzeumba, meglehetősen fárasztó volt végiggyalogolni a rengeteg kiállítótermen, de megérte, mert a festmények nagy részében napokig lehetne gyönyörködni, az itáliai festészet krémjének leghíresebb alkotásait láthatjuk. Csak az Uffizire sem lenne elég egy teljes nap…

Gyülekező után nagyon hosszú (2,4 km-es) gyaloglás után szálltunk fel buszunkra.

Negyedik firenzei látogatásom alkalmával láttam talán a legtöbbet. Ehhez mindenképpen kellett az idegenvezetés, annyi tudást és információt kaptunk, amennyit útikönyvekből, világhálóról szinte lehetetlen lett volna összegereblyézni. A húszezer körüli lépésszámmal a nap fizikailag is rendkívül megterhelő volt. Azzal együtt is megérte!

Látogatás a Frantoio di Croci olívaolaj manufaktúrában

Ezen a napon Siena lett volna a program, de annyira elfáradtam Firenzében, hogy úgy döntöttem, maradok a szálláshelyünkön és felfedezem Montecatini Termét. Persze, az embert bántja a lelkiismeret, de azt gondolom, helyes döntés volt, mert délután vége felé felfrissülve szálltam fel a buszra, hogy én is részt vegyek szálláshelyünk közelében egy olajbogyó feldolgozó meglátogatásában.

Mintha szőlőhegyre mentünk volna, a busz a hegy lábánál maradt, hatalmas traktor vontatta pótkocsira ültünk fel. Az volt a helyzet, hogy megnéztük a gépsort, amely feldolgozza a betakarított olajbogyókat, majd pár perces videón láthattuk annak menetét, a betakarítástól a palackozásig. Az ebédlőben terített asztalok vártak, kenyérre csöpögtetett négyféle olajat kóstoltunk elsőként, majd a bogyók zúzalékát. Ezután friss kenyér érkezett, némi toszkán felvágottak kíséretében, lehetőségünk volt olajvásárlásra is. Az egész nagyon hasonlított borkóstolóra, de a mámor itt elmaradt…

Pisa (november 7.)

Teljesen biztos vagyok benne, hogy a „Pisa” szót meghallva mindenki elsőként a ferde toronyra gondol. Teljes joggal. Kijelölt parkolóban hagyva buszunkat, városi kisvonat vitt a Piazza dei Miracolihoz, ezen a füves területen fekvő tér fő épülete a dóm (Santa Maria Assunta székesegyház), a ferde torony, a baptisztérium és a Camposanto monumentale temető, együtt UNESCO‑világörökségi együttes. A tér nagy részét zöld gyep borítja, amelyre a fehér márványépületek látványosan „ráülnek”. Először a keresztelőkápolnát néztük meg, a kör alaprajzú, kupolás épület egészen kiváló akusztikájú, csodálatos a belső tér is.

Innen mentünk át a temetőbe, amely nem hagyományos sírkert, hanem különleges tér: téglalap alaprajzú, körben zárt, oszlopsor ékesíti, a falon a halálhoz, utolsó ítélethez köthető freskók láthatók. Sok egykori lovag alussza itt örök álmát, hajórakománynyi földet hoztak Szentföldről, a Golgotáról, hogy földi életük lezárultával is méltó legyen nyugodalmuk. A sírokat antik szarkofágok és márványlapok jelzik.

Átmentünk a Santa Maria Assunta székesegyházba, belülről is csodálatos, lenyűgözők a hatalmas belső terek. A Ferde tornyot 1173-ban kezdték építeni, már az elején megsüllyedt, csodálom, hogy ennyi évszázadot kibírt, a XX.században stabilizálták. Nagyon szép építmény, boltíves oszlopsorral. Tulajdonképpen a székesegyház harangtornya.

Idegenvezetőnk javaslatára elsétáltunk egy közeli szendvicsezőhöz. Toszkán felvágottakat pakoltak friss pékárúba, hozzá vörösbor dukált. Magam vaddisznó mortadellát kértem, varázslatosan finom volt, pecorino sajtot, gombát, fűszervajat tettek bele, nagy élvezettel fogyasztottam. Utána visszavonatoztunk buszunkhoz, hogy Lucca felé vegyük az irányt.

Lucca és toszkán búcsúvacsora a szállodánkban

Lucca nyugodt, középkori hangulatú toszkán város, amelyet teljes egészében körbejárható reneszánsz városfal ölel körbe, belül pedig templomokkal, tornyokkal és árkádos terekkel teli, autóforgalomtól jórészt védett óvárossal. Először Puccini szülőházához mentünk, ma múzeum, szobor és két operájának nevét viselő kávézó van mellette.

Elmentünk a Szent Mihály templom előtt, majd betértünk a Szent Márton templomba. Csodálatos a belső tere, látható Tintoretto Utolsó vacsora című festménye, amely szokatlan perspektívában ábrázolja az eseményt. Üveglap mögött van a Volto Santo. A Volto Santo egy nagyméretű, polikróm fa Krisztus‑szobor, „Christus triumphans” típusú ábrázolás: a feszületen Jézus nem a szenvedésre, hanem a halál feletti győzelemre utaló, „élő”, nyitott szemű alak. Hosszú, tunikaszerű ruhát (colobiumot) visel, ami a királyi és papi méltóságot hangsúlyozza. A hagyomány szerint a szobrot Nikodémus, Jézus tanítványa faragta a kereszthalál után: a testet ő készítette, de az arcot „isteni kéz” fejezte be, innen a „Szent Arc” név. A legenda úgy tartja, hogy a barbárok elől a szobrot a tengerre bízták, egy vitorla és legénység nélküli hajón, amely csodás módon Luni kikötőjébe érkezett, majd ökörfogat vitte tovább Luccába – magától „választva ki” a várost. A középkorban az egyik legfontosabb európai ereklyének számított, zarándokok tömegei keresték fel.​

Elindulva Lucca-ból szállodánkban toszkán vacsorával vártak, sok fogás volt, ízletes ételeket kaptunk, láthatjátok a fényképeken a kínálatot. Másnap fél hétkor indultunk haza, rövid pihenőkkel, este hét óra körül szálltam le Székesfehérváron.

Nagyon tartalmas, ám rendkívül fárasztó utazás volt. Kétszer tizenkét óra buszozás oda-vissza (nagyrészt esőben), rengeteg látnivaló, sok gyaloglás kimerítő volt, de minden nehézséggel együtt megérte. Ha valaki megkérdezné (nem fogja…), hogy mi tetszett legjobban, Cinque Terrét mondanám, mert azokon a településeken nemcsak az építészet, művészet, történelem tárult fel, hanem csodálatos természeti szépség is.

Egy év alatt jártam Szicíliában és Toszkánában, bőven vannak még a napfényes Itáliának számomra ismeretlen tájai. Ha már említettem az esőt, az időjárással szerencsénk volt, mindvégig sütött a nap, talán Pisa-Lucca kiránduláson volt kissé borongós idő. Jól emlékszem, mikor pukkasztó hőségben jártuk Firenzét, nos ez a november elejei időpont sokkal ideálisabb városlátogatásokra, mint a nyár.