Sukorói séta
A hetvenes évek végétől a kilencvenes évek elejéig, időm jelentős részét Sukorón töltöttem. Szüleim telket vásároltak a szőlőhegyen, nádfedeles házat építettek rá. Szerettük a csendet, a tiszta levegőt, a szép kilátást. Azután az élet úgy hozta, megváltunk tőle, nem is gondoltam, hogy ennyire nagyon hiányozni fog…
Tegnap egy álmosító őszi délutánon hitvesemmel és kiskutyánkkal elindultunk sétálni, kicsit kiszellőztetni fejünket. Felrémlett bennem, hogy milyen volt akkoriban. Kicsiny falu, felkúszott a hegyre, talán szőlőművelésből és halászatból éltek itt emberöltőkkel korábban. A központba vezető makadámút eső mosta volt, bár a református templomban tartottak haditanácsot a pákozdi csata előtt, a teret kommunista obeliszk ékesítette. A régi parasztházak túlnyomó többségét az enyészet rágta, a néhány újabb építésű magán viselte a típustervek stílusjegyeit.
A szőlőhegyen sok présház volt, a gazdák szívesen művelték, gondozták ültetvényeiket. Akkoriban még nem volt ritka a hagyományos tőkeforma. A község a béke szigete volt, úgy hiszem mindmáig az maradt. Járható utak épültek, a rozzant parasztházakat gyönyörűen felújították. Sukoró nagyon rendben van. A szőlőhegy erdővel határos, bementünk a sűrűbe, sötét volt de nyugalmas. Elmentünk egykori házunkhoz, alig lehet ráismerni, fájdalom és hiányérzet markolt szívembe… A többiről beszéljenek a képek!