Hajrá Felvidék, hajrá Dunaszerdahely, hajrá DAC!

Elzarándokoltunk Dunaszerdahelyre megnézni egy DAC mérkőzést, bár csapatunk vereséget szenvedett, mégsem távoztunk keserű szájízzel!

Lehetőségem adódott kettlebellező sporttársakhoz csatlakozva elmenni a Dunaszerdahely – Spartak Trnava szlovák bajnoki meccset megnézni. Különös élmény volt!

Valamivel kevesebb, mint két óra alatt értünk Székesfehérvárról a DAC stadionjához, jóval a kezdőrúgás előtt, így még találtunk parkolóhelyet is. Az impozáns stadion mellett már javában zajlott az élet, a rendezvénysátorban Tóth Vera és zenekara koncertezett, a disznóvágás után már mosogattak. Bőven volt sör és disznótoros étkek, özönlöttek a szurkolók. A stadionnal átellenben álló kocsmahivatalban némi sorban állás után is le lehetett öblíteni az út porát.

Az Aréna impozáns, rájöttem, hogy életemben nem voltam még meccsen ilyen építésű stadionban, ahol a nézők ennyire közel vannak a pályához! Nagyon jó helyünk volt, a felezővonaltól kissé jobbra, a legfelső sorban ültünk, sajnos a vendégszurkolók szektorához közelebb. Tökéletesen látható volt a játéktér minden négyzetmétere.

Következett a Nélküled, a dal a felvidéki klub himnuszává vált, sajnos a vendégszurkolók szétfütyülték és szétdobolták, ennek ellenére átjött a dal üzenete. (A füttyorkánt hallva belpesti sajtómunkások, politikai és egyéb mogulok alighanem elégedetten maradtak volna ülve…)

Megkezdődött a játék, a Nagyszombat letámadásos taktikájának láthatóan nem találta a DAC az ellenszerét. Zavarodottan passzolgattak hátul a védők, egy-egy átadási hibára lecsapva komoly helyzetekbe kerültek a vendégek. Ráadásul a DAC képtelen volt támadást indítani, a kapusuknak is nehézségei voltak a társak játékba hozásával. Alig negyedóra után gólt szerzett a vendégcsapat, meglehetősen lesgyanús helyzetből. A találat után lassan kiegyenlítődött a játék, de az első félidőben csak egyetlen lövés ment a vendégkapura.

Fordulás után egyre nagyobb fölénybe kerültek a hazaiak, miután az egyik vendégjátékos megkapta második sárgalapját, emberelőnybe kerültek. Tovább nőtt a DAC nyomása, de a helyzeteket nem tudták gólra váltani, az ellenfél kapusa mindent kivédett. Az utolsó negyedóra már az ápolásoké volt, mint az olaszok, úgy fetrengtek a vendégjátékosok, teljesen széttöredezett a meccs. Nem érdemelt a DAC vereséget, igazságosabb lett volna a döntetlen. (Ezzel a meccsel lezárult a bajnokság alapszakasza, a rájátszás következik, de nem igazán értem a lebonyolítás mikéntjét.)

Számomra ez a kirándulás sokkal több volt, mint egy focimeccs! Emlékeim szerint nagyjából másfél évtizede, egy Vidi-Grasshopers mérkőzésen ültem utoljára lelátón. Semmiféle motivációm nem volt meccsre menni, a Puskás Aréna avatójára pedig nem jutottam belépőjegyhez. Előjöttek régi érzések, mennyivel más így nézni egy meccset, mint a képernyőn, látom az egész pályát, a csapatok mozgását, igaz a lassítások azért hiányoztak. No és a hangorkán… bár közelebb ültünk a vendégszektorhoz, szurkolóik mindvégig szervezetten, dobokkal, zászlókkal, nagy hangerővel szurkoltak, félelmetes volt a „Ria, Ria, Hungária!” egy szlovákiai bajnoki meccsen! Ezt a hangulatot csak az érti, aki a lelátón ül, gyanítom a teljes lelkiségét az éli át, aki Felvidéken él.