Száz éve született Édesapám

1920. október 14-én született édesapám, ma lenne százéves. Magánügy, ám sorsát alapvetően meghatározta a kor, amelyben élt. Ezzel az írással tisztelgek előtte és őrzöm emlékét.

A trianoni békediktátum évét írták 1920-ban. Édesapám szülőfaluja Nova, Zalaegerszegtől 30 km -re, Lentitől 15 km -re található, a Göcsej fővárosaként is emlegették, történetének emlékei az Árpád-korig nyúlnak vissza. Trianon előtt a község Zala megye közepén feküdt, a csonkítás elvett a megyétől is területeket, így közel került a gúnyhatárhoz. „A település, mint a Göcsej központja még a két világháború között megőrzött szerepéből néhányat járási székhely, s mint ilyen szolgabírói, másrészt körjegyzőségi központ. Volt tüdőgondozó, szülőotthon, orvos, gyógyszertár is. Jelentős számú iparos dolgozott a községben: 4 asztalos, 1 szobafestő, 3 kovács, 2 bognár, 4 női és 2 férfi szabó, 2 mészáros, 3 ács, 5 kőműves, 2 kádár, egy – egy pék, bádogos, fazekas, köteles, téglás, valamint 2 fodrász, 3 kocsmáros, és 4 kereskedő.” (Forrás: nova.hu)

A novai temetőben sok Csizmazia nyugszik, többek között dédapám is, de vannak ott Bizzerek, akik szintén rokonok. Hitvesemmel, házasságunk hajnalán egyszer végignéztük a novai egyházi anyakönyveket, érdekes utazás volt, hiszen beírták a szülők és keresztszülők nevén kívül, foglalkozásukat is. Maga a Csizmazia név sem szokványos, pár éve felhívott egy idegen, aki családja eredetét kutatta, felvidéki Csizmaziák voltak, kapcsolódási pontot semmilyet sem találtunk.

Nagyapám a falu jegyzője volt, nagyanyám vezette a háztartást. Élték a falusi értelmiség akkoriban megszokott életét. Több gyermekük született, de legtöbben korán meghaltak, édesapám mellett egyedül nővérét nevelhették fel.

Az elemi iskolát Nován végezte, tízesztendősen beadták Zalaegerszegre kosztos diáknak, hiszen elkezdte nyolc évfolyamon át tartó gimnáziumi tanulmányait. Bizony a kosztos diák sors nem volt könnyű, albérletben lakott, szállást és ételt ugyan kapott, de szeretet és gondoskodást egyáltalán nem. A szeptemberi iskolakezdés után, először karácsonyra mehetett haza, addig hiányában volt a családi tűzhely melegének, azt hiszem ez volt az oka, hogy a karácsony élete végéig a legnagyobb ünnep volt számára.

Érdemes elgondolkozni azon, hogy a 30 kilométerre lévő megyeszékhelyen kellett tanulnia, nem volt más megoldás, nem volt kiépített közlekedés, Nova nem volt bekötve a vasúthálózatba. Megérte vajon? Ha a családi szocializációját nézem, egyértelműen nem. A tízéves kisfiú kiszakad az otthon melegéből, ezt a traumát élete végéig hordozta. Ugyanakkor az iskolában fantasztikus tudással és műveltséggel vértezték fel.

Álmából felkeltve is pontosan tudta az összes magyar király születésének, halálának dátumát, uralkodásának idejét, nemcsak a rideg számokat, a történelmi eseményeket is pontosan ismerte. Tanulta a latint, hiába mondják, hogy holtnyelv, alapja az általános műveltségnek, ismeretében a többi nyelv könnyebben elsajátítható, németül és franciául is tanult. Holt nyelv ide, vagy oda… egyszer hálókocsin utaztunk Rómából Firenzébe, olasz útitársaink – jó mediterrán szokásuk szerint – még éjfélkor is hangosan trécseltek a folyosón. Apám egyszer csak megunta, hálóingben kipattant az ágyból, ráordított az olaszokra: „Silenzio! Mars dormire!” Megértették, elcsendesedtek… Visszatérve tanulmányaihoz: nem volt kérdés a jó helyesírás, a magyar- és világirodalom mélyreható ismerete. A reáltantárgyakat is nagyon magas színvonalon oktatták. Nem volt fegyelmezési probléma, nem volt szükség iskolarendőrökre, lekötötték a fiúkat a pedagógusegyéniségek. Ne felejtsük el: 1930-1938 között a trianoni diktátum revíziójának lázában égett az ország, ez áthatotta az oktatást is. Azt gondolom, világnézete is ekkor alapozódott meg. (Fegyelmezésük szükségtelenségének én ittam a levét: naponta kaptam intőket, figyelmeztetéseket, mert pl. a szünetben papírrepülőket dobáltunk. Máig nem értem, hogy ez miért volt baj, de Apám nem tudta felfogni, hogy ezek súlytalan dologok, mert az ő idejében, egy intő az iskolából történő kirúgás előjele volt. Az alkalmatlan tanerők a mai napig kínozzák a diákokat, tehetetlenek, semmihez sem értők…)

Eljött az érettségi, tanulmányait magától értetődő természetességgel folytatta Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetem orvosi fakultásán. Ekkor már kollégiumba került, a Szent Imrébe, amely a kor értelmiségének egyik bölcsője volt. Együtt laktak medikusok, joghallgatók, műegyetemisták ezáltal valamennyiük látóköre szélesedett.

Egyetemi évei alatt tört ki a háború, annyit tudok, hogy egyik nyáron karpaszományosként az akkor már visszacsatolt Kolozsváron katonai kiképzést kapott.

Azt sem tudom, hogy a szovjet megszállás az ő orvosi pályafutását mennyiben befolyásolta, dolgozott Pécsett, Kalocsán, Tatán, Ózdon, Szombathelyen és Budapesten. Azt hiszem leginkább a hadsereg kötelékében.

Szülei osztályidegenek lettek. Nem voltak módosak, nem ártottak senkinek, nagyapám közigazgatási szakember volt, mégsem lehetett Nován maradásuk. Megtakarításaikat valamilyen amerikai állampapírba fektették, mikor az oroszok közeledtek, kétségbeesetten elégették azokat. Petőházára száműzték őket, két idős embert a lányukkal, ott haltak meg az ötvenes években, a temetőből kegyeleti parkot alakított ki a község, én még pontosan tudom, melyik részén pihennek.

Édesapám bent maradt a seregben, katonaorvosként dolgozott, az egyetem elvégzésétől számítva hosszabb idő után szakvizsgázott fül-orr-gégészetből. (Abban az időben a „med.univ.” nagyon sok dologra elegendő volt, polihisztorok jöttek ki az egyetemről, akik nem rettentek meg, ha nem sebészként ki kellett szedni a varratokat a betegből. Persze a tudásanyag exponenciális növekedése elengedhetetlenné tette a specializációt, amelynek a szakvizsga az alapja.)

Az ötvenes évek végén házasodtak meg, Édesanyám a kórházban lakott szolgálati szobában, Édesapám albérletben. Rajtam kívül az első „project” a lakásszerzés volt, hát… az Üllői úton épített az OTP (a ház a Futó utca Üllői út sarkán áll), nagy teljesítmény volt saját otthonhoz jutni, sok csúszópénzt kellett kiosztani a pénzintézet bürokratáinak… Lett saját otthonuk ez mindenkettőjük életébe új, a korábbiakhoz képest sokkal magasabb minőséget hozott. Azt mondanom sem kell, hogy fülig eladósodtak, nemcsak a pénzintézetnek, hanem barátaiknak is.

Mivel dolgoztak, elég jól kerestek, visszafizettek mindent, majd következett a költözés Budára, a Kis-Svábhegy lábánál vásároltak egy 70 négyzetméteres társasházi lakást. Itt nőttem fel, szerettem ott élni.

Eljött 1967, amikor mindhárman kiutazhattunk Svájcba. Nagybátyám – akkor már ott volt szülész – nagyon kapacitálta őket, hogy maradjanak kint, abban igaza volt, hogy anyagilag gondtalan élet várt volna rájuk, de Apám kijelentette: „Nem tudok az édes anyarög nélkül élni!” hazajött volna, akár egyedül is. Ez volt élete legjobb döntése! Ide születtünk, magyarul beszélünk, uralkodjanak bármilyen mocskos gazemberek felettünk, ez a mi hazánk, Magyarország.

A történethez az is hozzátartozik, hogy borzalmasan utálta a munkahelyét. Akkor már a Királyhágó utcában a Tiszti Kórházban dolgozott. Rengeteget ambuláltak, keveset műtöttek, szakmailag nem volt nagy kihívás. Nem nagyon értettük, hogy miért nem lép le? Azután kiderült: abban az időben a katonatisztek 55 évesen, teljes fizetéssel mehettek nyugdíjba. Apám egy perccel sem dolgozott tovább, valóban, kiemelkedően jó nyugdíja volt.

Ekkor már épült Sukorón a nyaralónk, nagyon jól érezte ott magát. Szőlőt telepítettünk, volt konyhakert, gyümölcsök, mindenféle tennivaló. Voltak rituáléi. A mai napig jár a Magyar Nemzet, akkor még járt a Népsport is, élete elmaradhatatlan része volt a sajtószemle. Reggel a Krónika után következett a Forgószinpad (a Szabad Európa Rádió színes riportműsora), Déli Krónika, majd Ki Nyer Ma? (Játék és muzsika tíz percben). Ezek voltak az elmaradhatatlan napi programjai.

Nagyon szerette a vendégeket és szeretett vendégségbe járni. Kiterjedt társasági életet éltek. Mindig elegáns volt. Ifjúkorában zakóban és nyakkendőben síelt, ruháit szabók készítették, eleinte a lábbeliket is. Egyik kabátját a híres Éri szabóság varrta. A napi borotválkozás elmaradhatatlan volt, soha nem láttam borostásnak. Még a Néphadsereg viselete is jól állt neki. Ilyennek nevelték, az iskolába egyenruhában mentek, mindenki szépen öltözött. (Emiatt is szívtam rendesen, farmer viseléséért igen sok harcot vívtam, én voltam az osztályban az utolsó, aki „Beatles frizurát” növeszthettem…)

Amikor Székesfehérváron felépítettük családi házunkat, már beteg volt. Nem sokáig élvezhette az új otthont, két évvel a költözés után meghalt. Immár huszonhatodik éve nyugszik a Béla utcai temetőben.

Édesapám sorsát egy tragikus korszak lapjaira írták. Végigélte Trianon közvetlen következményeit, a háborút, a Forradalmat, a velejéig rohadt gulyáskommunizmust. Szavakban politizált: rögtön átlátta, hogy mi az a „Szabad Demokraták Szövetsége”, óvva intett attól, hogy az első „szabad” választáson ne az MDF-re szavazzunk. Szerette és tisztelte Antall Józsefet, mélyen gyászolta, amikor elvesztettük. Később egyértelműen Csurka Istvánban látta az igaz magyar politikust, talán ebben is igaza volt. A folytatást már nem érte meg, talán nem is baj…

Egyszülött fiaként legjobban azt sajnálom, hogy nem láthatta unokáját felcseperedni. Nagyon sok szeretettel emlékezem rá, jó, hogy ilyen nagyszerű édesapám volt!