Lett egy butatelefonom…

Kezdetben volt a Commodore 64, az informatika kőbaltája. A történet azzal kezdődött…

Még kék volt az útlevél, csak háromévente adták, amikor kollégiumi szobatársam T. (az ittas mester), egy hónapra kiment az NSZK-ba, feketén beállt kőműves mellé, s keresetéből vásárolt egy Commodore 64-et, winchesterrel.

A monitor pedig az én Tünde márkájú, fekete-fehér kisképernyős Videoton televízióm lett. Az életünk fölbolydult, minden napszakban gépkedvelők tucatjai meredtek a képernyőre, hogy idióta játékokat játsszanak. A Raid Over Moscow volt a legnépszerűbb, több állomás megnyerése után lehetett elfoglalni a Szovjetunió fővárosát. Közben T. (az ittas mester) 2-3 napig nem aludt, szinte ette a cigit. Lidérces időszak volt, pedig nekem sikerült Basic programnyelven, a gép véletlenszám-generátorával egy lottó és totó tippelő progit írnom.

Következett az első 386-os gép, azóta nincs megállás. No de… biztosan eltelt már jóval több, mint két évtized, amikor Budapestre utaztam első mobiltelefonomért, elvégre a Westel900-nak akkor még nem volt fehérvári üzlete. Jól emlékszem a nagy bumszli Motorola telefonra, kihúzható antennával. Pár évvel korábban Székesfehérváron, csúcsidőben hosszú percek teltek el, amíg bejött a vonal, de a tárcsázás sikeressége akkor is kétes volt. Ehhez képest a GSM forradalmi újítás volt. Akkor még nem sejtettem, hogy milyen lavina indul ezzel.

Lépjünk át a különféle nyomógombos „butatelefonok” korszakán, azonban nekem a Nokia volt a csúcs, sok modellt használtam. Hagyjuk ki a világháló megjelenését is, az okostelefonok integrálták az internetet és mobiltelefonálást.

A technikai fejlődés lélegzetelállító. A kis kütyüvel telefonálunk, fényképezünk, üzeneteket írunk, navigál bennünket, ki ne tudná, mennyi hasznos funkciót rejt.

Alapvetően változtatott meg mindent. Szóhasználatunkban eggyé váltunk a géppel: „megcsörgetlek, leteszlek, lemerültem…” – halljuk állandóan. Már nem telefonálunk, már alig írunk elektronikus leveleket (kézzel alkotni, postai úton küldeni ilyet ???), már nincsenek távolságok, szomszédból, vagy a szomszéd kontinensről egyaránt kommunikálunk. Persze, jó ez így, de valahol mégsem annyira. Ugyanis addikció – függőség – van ember és gép között. Nézzük csak meg a metrón vagy vonaton utazókat, ahogyan tekintetük a képernyőre tapad, a fülessel pedig a való környezet hangingereit is kizárják!

Elegem lett. Naponta százszor jelezte okosórám – az okostelefonom tükre -, hogy jött valami, hogy hívnak, hogy közel a zivatar. Egy idő után, elkezdett zavarni a sok kéretlen inger. Kizökkentett abból amit csináltam, elterelte gondolataimat, sőt stresszelt is. Komoly kérdés: szükséges azonnal tudnom, hogy kedvenc könyváruházam, vagy vinotékám elküldte hírlevelét, amúgy engem érdeklő információkkal? Szükségem van külön értesítésre, hogy vihar közeleg, amikor odakint dörög az ég? Kell hogy a telefonom vonyítson minden kártyás fizetés pillanatában? Nem sok ez így egy kicsit?!?

Egy műszaki áruház kínálatát böngésztem, amikor véletlenül megláttam, hogy még mindig vannak nyomógombos telefonok, köztük Nokiák is. Boldogan vettem birtokba, napokig nem kell tölteni, hangosan csöng, tök egyszerű kezelni, percek alatt barátommá vált, ára töredéke az okostelefonokénak!

Van egy telefonszámom, azt csak a beavatottak ismerik, ha ők keresnek, akkor szól csak a butatelefon. Az „okos” megmarad mindennapi használatra, mert bár nem rajongok érte, de szükségem van rá. Amikor kikapcsolom, a nyomógombos tovább él, észrevettem, hogy még éjszakára is hagyom. Hadd szóljon…

Illusztráció: Isaac Smith on Unsplash