103 esztendő Trianon, Komáromban a Kormoránnal
Trianon fájdalmát nem lehet nem érezni. Nincs még egy olyan nemzet, amelyet így megcsonkítottak volna aljas nagyhatalmak. Az ország kétharmada idegen uralom alá került, végtelen családi és emberi tragédiákat okozva. A döntés ugyanúgy a stupid nyugati politikusok felelőssége, mint az összes szláv népet egy birodalomba beolvasztani akaró cári Oroszországé. Ismerjük a történelmi tényeket, a rideg számokat és statisztikákat. Látjuk a gúnyhatáron kívül rekedt magyarok küzdelmét megmaradásukért és látjuk az itteni és külhoni gazembereket, akik még a szimbolikus kettős állampolgárság megadása ellen is agitáltak. Járjuk Erdélyországot, Felvidéket, Délvidéket, Kárpátalját, rácsodálkozunk, hogy mennyire magyar, mennyivel jobban őrzik magyarságukat, mint Csonka-Magyarország polgárai. 103 esztendő nagyon hosszú idő. Ennyi év alatt már asszimilálódhattak volna gúnyhatáron kívül rekedt testvéreink, beolvadhattak volna a szláv és román tengerbe. Tisztelet illeti őket, hogy nem így történt!
Bennem élt a remény, hogy az Európai Unió megoldja a problémát. Közös pénz, közös gazdaság, megszűnő államhatárok… Elmentünk Kisrozvágyra azon az éjszakán, amikor az Unió teljes jogú tagjává váltunk. Lovasbandériumok taposták el a szlovák – magyar gúnyhatárt és a Kormorán muzsikált… amíg élek nem felejtem el. Mennyire naivak voltunk! Ma már pontosan tudjuk, mi lett az egészből…
Mindig szerettem Komáromba járni! Délen Lovasszínház, erődrendszer, északon íjászversenyek, koncertek: Kormorán, Ismerős Arcok, s legutóbb Hobo. Európa Udvar, finom sörök… A híd… a híd, amely nem szétválaszt, hanem összeköt. Úgy átmehetünk egyik városrészből a másikba, hogy nem kell igazolvány, útlevél.
Jött a hír, hogy Trianon 103. évfordulójára a két városrész közösen emlékezik majd, s Kormorán koncert segít frissen tartani bennünk a fájdalom, talán a remény érzését is.
Úgy döntöttem, a déli oldalon hagyom autómat, átsétáltam az öreg hídon. Megkerestem a Jókai utcát, ott a Trianon Gyűrű emlékhelyet, meghallgattam az emlékezést, majd barantások vezetésével, nemzeti zászlónk alatt vonultunk délre, át a hídon, Komáromba. A megemlékezés helyszínén idősebb Lomniczi Zoltán mondott beszédet. Elkeserítő jövőképet vázolt fel: mind az anyaországban, mind a gúnyhatáron kívülrekedt országrészekben borzalmas a magyar népesség fogyása.
Színpadra lépett a Kormorán. Az a zenekar, amelynél aligha tett többet bárki a nemzeti emlékezet ébrentartásáért. Alkotói munkásságuk nagyobb része erről szól: Wass Albert megzenésített művei, filmzenék, dalok, versek, rockoperák a magyarságról beszélnek. Milyen felemelő érzés volt a zenekar „Fekete Seregéhez” a Kormorán Baráti Körhöz tartozni, mennyi mindent adott és mennyi mindenen átsegített csak engem a kobakos lét! Hála érte!
Az emlékkoncert felemelő volt! Másfél óra muzsika, régi és még régebbi dalok, mindenki rácsodálkozhatott, hogy mennyire időtállók a korábban megfogalmazott gondolatok! Nagyszerű időutazás volt, a zenekar visszanyúlt saját gyökereihez, az első zenealbumról is szóltak dalok.
Átsétáltam azon a hídon, amely összeköti mindazt, amit Trianonban szétválasztottak. Meghallgattam a megemlékező beszédeket északon és délen, megfürdött lelkem a Kormorán varázslatos muzsikájában. Újra és újra átéltem Trianon fájdalmát, hogy ébren maradjon az emlékezet. Csak reménykedni lehet abban, hogy maradunk, megmaradunk…