Őszi merengés

Ültem a szeptember közepi nyár álmos vasárnap délutánján Csopakon. Szemben a déli part közelinek látszott, jobbra a Tihanyi-félszigeten a tó fölé magasodtak az apátsági templom tornyai. Sokan élveztük a nyárutót, meleg volt, a víz tükörsimán nyújtózott a tómederben, csak a fürdőzők kavartak kisebb hullámokat. Gondolkodóba estem.

Megpróbáltam elképzelni, vajon mi lehetett ezen a helyen évezredekkel ezelőtt. Vajon itt volt a tópart? Száraz, vagy mocsaras lehetett? Nádas övezte, madarak költöttek, halak ficánkoltak, lejártak az erdei vadak inni, dagonyázni? Az ember, aki itt élt milyen lehetett? Vadászott, halászott, gyűjtögetett? Egyedül volt, párban, csapatban?

Felrémlett a jövő. Lesz víz, lesz benne, körülötte élet? Kiszárad netán? Lesznek emberek, akik megnyugvást keresnek mellette, gondolnak majd ránk? „Évmilliók jönnek az ember után, rohadt érzés, de én szeretem” áradt ránk az ének a színpadról. Mennyire igaz volt!

Azon is elgondolkoztam, tavaly napra pontosan ekkor fürödtem Tihanynál. Hétágra sütött a nap akkor is, de kevesen voltunk bátrak, akik bemerészkedtünk a vízbe, bizony jól volt mártózni, ám kijönni is. Tegnap húztam, halasztottam a búcsút, marasztalt az augusztusban megszokott vízhőmérséklet. Jó ez így? Globális felmelegedés, s majd idén sem látunk havat? Ki tudja…

Elcsigázottan érkeztem a strandra, több mint négy órán át vándoroltunk az Alsóörs feletti Íjászkatlan környékén, fárasztó volt, sokat lőttünk, Terepíjász verseny volt.

Eszembe jutott A mi Pilvaxunk is. Ha Kohus Peti nem írna néha, lehet, már elengedtem volna régen az egészet. Mert alig akad téma. Már arra sem emlékszem, mikor voltam koncerten, talán tavaly decemberben Révkomáromban… A DAC és a dunaszerdahelyi meccsek hoztak új színt az életembe, nagy szerencsém van, hogy újjáéledt az íjászat. Tavasszal is mentem volta, de minden versenyt lefújtak. Persze még ennél is vannak súlyosabb veszteségek. Barátságok váltak semmivé, én nem emelem fel a telefont, pedig ígértem… de ahogyan itt sem akad mondanivalóm, úgy máshol sem. Orvosként károghatnék a koronavírus hozadékain, mert most különösen rossz házi gyermekorvosnak lenni, nem a páciensek miatt… Elvált a sár a víztől, pontosan látható, mit várnak tőlünk. Felszínre jött nagyon sok minden, ami jobb lett volna, ha a mélyben marad.

Már a híreket sem nagyon érdemes olvasni. Valami nagyon elromlott, valami nagyon korcsosul. Az egész világon.

A Balaton marad. Szeret, átölel és vígasztal, reményt nyújt. Mennyi mindent látott már! Túlélt minden múló pillanatot, ezért jó visszatérni hozzá. Talán nemsokára jeget duzzaszt, lehet fakutyázni, forralt bort inni, álmodni a következő forró nyárról, amikor nemcsak vigaszt, hanem felfrissülést is nyújt.

Köszönök mindent kedves Balaton!