Kerékpárral a Balaton mellett – Kohus Peti élménybeszámolója

1. nap

Az idei bringatúránk eltért az eddigiektől. Elsősorban abban, hogy nem kerültük meg a tavat, otthonunktól indultunk kerékpárral, majd vonatoztunk Győrből Veszprémbe és leányunk is csatlakozott hozzánk a hét közepén, autóval.Összesen 269 kilométert tekertünk úgy, hogy a 6. napon, pénteken csak Keszthelyen, utolsó szálláshelyünkön „tekeregtünk ” a városban néhány kilométert. Az egész túránk szálláshelyek  szempontjából meg volt tervezve, a vasárnapi indulásunk a győri vonatinduláshoz igazítva, a vonatjegyek előre megrendelve és kifizetve. Ha valami pontos jellemzést kéne írnom az idei utunkról, a változatos és kötetlen szavak illenének ide. Már eleve az otthonról történő indulás eléggé kalandosan hangozhat, figyelembe véve azt a tényt, hogy már nem vagyunk annyira fiatalok…

Vasárnap, július 11-én reggel negyed 8-kor vágunk bele. Kellemes idő, felhők, némi szembeszél jellemezte az első 20 kilométert. De ekkor már baljós előjelei voltak annak, hogy nem biztos, hogy Győrig tekerünk.

Szemben velünk komoly felhők, itt-ott villámlás tarkította az égboltot. Az első cseppek Bősnél hullottak ránk, nemsokára felkerült az esőköpeny és a takaró a batyukra. Szapnál már eléggé szépen esett, de szerencsére Medvén, sógornőmnél megbújtunk és terv szerint pihentünk, de…leszakadt az égbolt, dörgött, villámlott, sűrűn esett. Szó nem lehetett a Győrig tartó tekerésről.

Kénytelenek voltunk telefonos segítséget kérni lányunktól, aki eljött értünk autóval és elvitt minket a győri pályaudvarra bringástul. Persze az eső szakadt tovább. Eddig durván 40 kilométer volt a lábunkban.

A vonatozás szó szerint vargabetűs volt Veszprémig. Csak akkor tudatosítottam a menetirányunkat, amikor online kifizette és kinyomtatta a lányom a menetjegyeket, hogy Celldömölkön keresztül, ottani átszállással jutunk el Veszprémbe…alig 3 óra 15 perces vonatozás után.

No de sebaj, időnk volt bőven és egy, középkorú házaspár legalább visszamehetett gimnazista éveibe, amikor sokat vonatozott. Megvolt ennek is a maga romantikája, beleértve a celldömölki rohanást a csatlakozó vonatra no meg a bringák felrakása a kupénkba-nem épp erre a célra szabványosított ajtón át. A lényeg, hogy elértük célunkat, pontosan, időben, 10 perc múlva a szállásunkon voltunk. Kalandos napunk végére városnézés (Veszprém csodás város), vacsi, egy-egy sör/borocska majd elalvás az EB-döntőn. Napunk során volt még alkalmunk komoly esőket, égszakadásokat átélni-a vonatban. Szerencsére batyuink nem áztak át a délelőtti esőben, úgyhogy pompásan sikerült az 1. napunk.

2.nap

Veszprémben nagyon csendes helyen volt a szállásunk, amely minden téren megfelelt igényeinknek. A központba pikk-pakk el lehetett tekerni, ahogy eljutni Almádi irányába is. Jól kiépített kerékpárút-hálózat van a városban.

Veszprémet reggel 8 körül hagytuk magunk mögött. A városból kiérve végig kiépített bringaút vezet Almádiba ennek 99,5%-a lejtmenet. Szentkirályszabadját elhagyva csodálatos erdei út visz egészen  Almádiba, ahol a korzóhoz jutottunk le. Meg kell jegyeznem, az említett-kb.4-5 kilométer az eddigi Balatoni útjaink alatt tapasztalt legszebb bringaút volt. Ajánlom megtapasztalni! Almádiba beérve a villanegyedben kötöttünk ki. Nem ment a fejembe, mit keres itt és vajon hogyan hozták fel ide a  gőzöst, amely a múltat volt hivatott felidézni ebben a kissé szokatlan miliőben.

Almádiban át kellett jutnunk a vasút túloldalára, majd az ismert nyomon haladtunk Fűzfőig. Itt már az első hagyományos büféreggelire készült a hasikánk, de nagy csalódásunkra 9:45-kor még nem nagyon volt nyitva büfé, kettő kivételével, és azok közül is csak egy volt konyhakész. Sajnos nem volt a menüben velős pirítós, de egy remek lángos pótolta ezt.

Fűzfő után Kenese, majd a feketeleves következett  kaptató formájában, de hősiesen leküzdöttük.Tavaly a parton haladtunk, elkerülve a dombot Kenese és Akarattya között és a kihalt fantom-üdülőn  hajtottunk át. Akkor megfogadtuk: soha többé! Akarattyán elkerülhetetlenül a híradókból és bulvárokból elhíresült celeb-büfé(k) mellett tekertünk el, a kisebben megálltunk kávéra meg egy pohár sörre.Alig 15 percbe tellett, míg megcsapolták. Amikor még csak mezei büfé volt ott, ez két percbe fájt. Amúgy akkor, amikor megálltunk, még nem tudtuk, hogy  „ez az a ház”, de nem vesztettünk semmit sem ezzel a döntésünkkel.

Innét egyenesen Siófok következett, de Világosnál a kilátás miatt meg kellett állnunk újra. Siófokban mártózás  és büfé az aranyparton és 1 órás pihenő, majd elindultunk megkeresni a szállásunkat. A központon túl, legalább 4 kilométerre volt a csárdánk, a 7-es főút mellett. Nagyon gyorsan becuccoltunk és kis pihenőt követően visszatekertünk várost nézni, vacsorázni. Ezek után a szállásra visszatérve jól esett két korsó Pilseni a lefekvés előtt, ahogy a klímaberendezés a szobán a tikkasztó hőségben.Talán a Fradi meccsen aludtam el…(vagy a Doktor Balatonon?)

3.nap

Siófokon-vagy pontosabban: Balatonszéplak-Felsőn-töltöttük a 2. éjszakánkat.A terv szerint Balatonbogláron lett volna a következő szállásunk, ehhez igazítottuk az indulást is. Nyugodtan megreggeliztünk, kávéztunk és 9 körül útnak indultunk. Vettem a bátorságot és letértem a kijelölt Balaton-kör nyomvonaláról. Tudtam, hogy nem tévedhetünk el, ezért igyekeztünk a tó partján tekerni, amennyire ez lehetséges volt. Mivel már kora délelőtt nagyon meleg volt, néhány kilométer után kerestünk egy csendes, helyi lubickolót és megmártóztunk a friss, tiszta vízben. Ezután már csak a fürdőruha maradt rajtunk, nem kellett se trikó, se rövidgatya. A törölközők a bringák kormányán lebegtek.Olyanok lehettünk, mint a vándorcirkusz – megpakolva, teleaggatva a kocsi mindennel. Már csak a csacsi hiányzott a bicajhoz kötve.

Földvárra a hagyományos, mindig beugrós strandra-terveztük a hosszabb pihenőnket, de Szántódnál tettünk egy kis kitérőt a révhez.

Itt meg kell jegyeznem, Zamárdiig alternatív úton haladtunk, csak a falu központját elérve tértünk vissza a partra, amely egyben a körút nyomvonala is. Kellemes észrevétel volt számunkra az, hogy Zamárdit elhagyva Szántódig teljesen új, az úttesttől elválasztott kerékpárút épült, autósok, bringások kölcsönös örömére.

A révnél elnézegettük a be-és kihajózó forgalmat, gyönyörködtünk a Tihanyi dombok szépségében, míg drága feleségem felvetette, mi lenne, ha átkompoznánk a túloldalra? Mondom, az nem jó ötlet, mert a szállásunk ezen a parton van. De ő a pénztárnál megtudakolta, hogy Révfülöpről van hajójárat Boglárra, időben is elérhető kihajózással, úgyhogy seperc alatt a kompon voltunk a bringákkal. Ez is prömierbe ment, kerékpárral még nem utaztunk a balatoni komppal. Tervben már szerepelt, most, teljesen váratlanul, spontán döntésünk következményeként ez is kipipálva.

A Tihany-rév parkoló átalakulóban van, megkérdeztem néhány emberkét, nem lehet-e kerékpárral átsurranni Sajkodra a tóparton, vagy bárhol, ami nem emelkedő.Gondolom kitaláltátok miért spekuláltam: a Tihanyba felvezető emelkedő miatt aggódtam, mint kiderült, nem is oktalanul.

Nem maradt más hátra, neki az emelkedőnek. Nos, leszámítva az első kanyar utáni brutális kaptatót amely kb. 350 méter hosszú volt, ha nem is sétagalopp, de legyúrtuk a kaptatót nyeregben. Ez is első alkalom volt. 

Most már elmondhatjuk, mindhárom elérhető irányból felmentünk már bicajjal a központba.

A szokott helyen kikötöttük a lovakat és életmentő, hideg folyadékbevitelt alkalmaztunk magunkon sör formájában egy adag pihenővel párosítva.

Az apátságba felvezető lépcsőt átépítik, ahogy a templom környékén is felújítási munkák folynak. Ha a szokásos turista mennyiség lett volna itt, akkor dugó alakult volna ki a kilátónál. De mivel kevés látogató volt, a korlátozások nem okoztak fennakadást a nézelődésben. Felkerestük  a „Vályi” házat, ahol két hölgy a kapuból árult ezt-azt. Persze rákérdeztem arra, hogy itt forgattak-e Csöpiék, stb. Kiderült, a ház az ő tulajdonuk volt akkor is, amikor a Pogány Madonnát forgatták. megkérdezték, honnan jöttünk, és mikor elmondtuk, hogy Somorjáról, az idős hölgy azt mondta: a háború előtt Somorján laktak, édesapja intéző volt Tejfalun. Annak ellenére, hogy 6-7 éves volt akkor, a hölgy, emlékezett néhány, általam felsorolt ős-tejfalusi és somorjai családra.

Kicsi a világ…

Tihanyból lehajtottunk a 71-es úthoz és folytattuk a körutazást. Örvényesbe érve felkerestük-immáron 3. alkalommal-a vízimalmot, hátha ezúttal nyitva találjuk. Szerencsénk volt, a „molnár” beengedett minket. Először is a hideg patakvízben felfrissülhettünk, majd következett a közel egyórás malomlátogatás szakszerű magyarázással és bemutatóval. Nagyon érdekes volt látni működni a régi szerkezetet és megcsodálni a múlt szakembereinek ügyességét, szaktudását. Manapság gombnyomásra indul az őrlés, a molnár nem veszi szájába, tenyerébe a gabonaszemet. A számítógép azonnal kielemzi, megőrli a gabonát, elválassza az ocsút, bezsákolja a lisztet. Ki tudja, ha nagyon akarja, még a réteshez való lisztmennyiséget is bezacskózza. Lélek-az nincs benne, ezért kell meglátogatni azt a malmot. Unokával, gyermekünkkel, hogy lássák, ilyen csodák is voltak.

Búcsúzóul egy kupica törkölyt is kaptunk, hőguta ellen, aztán elindultunk. De a falut alig hagytuk el, vissza kellett fordulnom, mert a telefonom benn maradt a malomban. Fotózni akartam és ott felejtettem valahol. Jókor jutott az eszembe, hogy elhagytam  a „lelkem”.

A hőség miatt Akaliban ismét meg kellett állnunk frissítőre. Itt jött egy ötlet-mi lenne, ha Révfülöpön maradnánk? Felhívtam az ismerős szállást, volt szabad szoba számunkra.Már csak a bogláriakkal kellet megegyezni, hogy nem gond-e, ha visszamondjuk a szállást. Megegyeztünk, úgyhogy életbe lépett a B-terv, amely egyáltalán nem volt még reggel az induláskor a fejünkben. Révfülöpbe érve a Nádas vendéglőben álltunk meg ebédelni-uzsonnázni. Igen, a Balaton legjobb pacalját kértem és nem csalódtam, finom volt. Ezután a közelben lévő szállásra hajtottunk. Innét már csak a medencéig voltunk hajlandóak elmenni (15 méter), meg persze a szomszédban lévő ABC-be, de azt már csak én vállaltam be.

Jól jött a klímaberendezés a szobán, forró napot meleg éjszaka követett, így tudtunk aludni.

4.nap

Szerda reggel meglepődve tapasztaltuk, hogy porosak a bicajok. Kora reggel szemerkélt az eső és vele együtt homok is hullhatott az égből, mert vasárnapot kivéve nem tekertünk esős időben, vagy poros utakon.

A kávét követően összepakoltunk, felmálháztuk a bringákat és útra keltünk. Eleinte borús, majd erős szeles volt az idő.Mondhatom eddigi utjaink során először tapasztaltam ilyen szembe szelet, de nem okozott gondot a haladásban.

Ábrahámhegy magasságában megálltunk pihenni, majd rövidesen tovább mentünk Badacsonytomajba. Itt vettünk egy nagyobb levegőt a Római-úti kaland előtt, mert tudtuk, hogy nem lesz egyszerű a dombok megmászása.

7 kilométer felett van a hossza ennek a csodálatos útnak és fel-le kell haladni annak, aki bringával bevállalta. Az időjárásnak köszönhetően és annak is, hogy 12-15 kilométer volt csak a lábainkban, minden nehézség nélkül teljesítettük ezt a kihívást.

Lehetne menni a 71-esen is forgalomban, de mi az eddigi útjaink során csakis a Római utat választottuk. Visszagondolva, nem volt az annyira nehéz kaptató. Amennyit fel, annyit lefele is vezetett az út, talán Tomaj irányából van picit több  emelkedő és egy rövid meredekebb szakasz, úgyhogy aki kedvet  kap bringázni, bátran menjem oda!

Badacsonylábdihegytől hosszú, lakatlan területen vezető szakasz következett. A Szigligeti-félszigetet elérve, a fák között haladva egyszer csak egy autós idős hölgy tolt le minket szó szerint a kerékpárútról.

A semmiből jött, egyszer csak ott volt mögöttünk és valóban fékezés nélkül, figyelmeztető jel nélkül birtokolta autójával teljes szélességben a bringautat,

Lehet, hogy csak a kerékpárúton jutott el a farmjához, de hát azért van a duda, hogy figyelmeztessük az előttünk haladókat, hogy jövök!

A szigligeti lehajtónál van egy bringás pihenő ahol taccost és más, mexikói ételeket, italokat kínáltak már két évvel ezelőtt is a fáradt vándoroknak. Mi is megálltunk eddig egy pohár italra, de az idén ez  a cég is zárva volt délelőtt fél 11 körül. Bizonyára a kevés kerékpáros miatt nem ment a bolt. Valóban sosem tapasztal üresség, gyér forgalom jellemezte utunkat.Már Veszprémben gyanús volt, hogy kora este alig volt látogató a várban és a központban. Siófokra talán elmondható, hogy estére volt némi mozgás a sétányon és a bulisoron, de a városban mintha szeptemberi hétköznap lenne, olyan volt az érzésünk.

A következő pihenőnk Balatonederics határában, a 84-es és 71-es utak összefutásánál található büfénél volt. Egy-egy meleg szendvicset rendeltünk és elég sokat kellet várni, amíg megkaptuk.Azt hittük, gyoskajáról lévén szó, gyorsan elkészül, de nem így volt. Végül elkészült a kaja és akkor rájöttünk, miért kellett ennyit várni- komoly kétszintes szendvicseket kaptunk, nem a hagyományos, ismert változatot. Nagyon ízletes volt, jólesett. A büfés elmondása szerint nem mi voltunk az egyetlenek, akik gyors kiszolgálásra számítottak, de később ők is belátták, ez a szendvics nem „az a szendvics.”.

Mielőtt felkerekedtünk, felkellett vennem a trikómat, mert eléggé lehűlt a levegő az erős szél miatt és borongósabbá vált az égbolt-lógott az eső lába. Keszthely felé sötét felhők irányultak. Elkönyveltük, hogy el fogunk ázni.

Talán Balatongyörök határán lehettünk, amikor elállt az erős szél és kivigyorodott az égbolt is. Györökben a mólóhoz érve már meleg volt újra. Itt is megálltunk egy kis séta erejéig, hiszen közel voltunk már az utolsó állomáshelyünkig a részidőnk is kedvező volt, nem volt ok a kapkodásra.

Ahogy közeledtünk Keszthelyhez, azzal arányosan emelkedett a hőségérzetünk is. Mire elértük a lakhelyünket, ebéd utánra már újra tombolt nyár. Becuccolást követően jól esett a medence hűs vize.

Gyakorlatilag itt befejezettnek mondhattuk a balatoni túránkat.Tervünk szerint lányunk hamarosan csatlakozni fog hozzánk, innentől kezdve az lesz, amit ő szeretne. Leányunk valóban fél 2-re befutott az autóval.

Pihentünk egyet a szobán, azután elmentünk egy a Jóbarátokhoz címzett étterembe.Közel volt a szállásunkhoz, de bringáztunk odáig. Rendkívül ízletes ételeket szolgáltak fel és a telt házhoz képest gyors volt a kiszolgálás.Reklám: próbáljátok ki Ti is, ha erre jártok.

Az ebédes uzsonnát követően a strandon kötöttünk ki és egészen estig itt is maradtunk.Ezzel vége is lett a 4.napnak.

5.nap

Leányom összetörten ébredt a pótágyon töltött éjszakát követően  (már ekkor tudtam, a következő két éjszaka nekem kell ott aludnom…),csak a kiadós és ízletes reggeli térítette jókedvre, no meg a nap további, általa megválasztható menete. A zalaszántói Béke-sztúpa volt a választása.Kerékpárral is simán elérhető cél, csak a terep tagoltsága okozhat gondot-gondoltam. Házigazdánk,Joci volt olyan kedves és útba igazított minket, olyan útvonalat javasolt, amely nem toronyiránt vezet Szántóba, ugyanakkor mellőzi a nagyobb emelkedőket mindkét irányban.

Érdekes túra volt, már a forgalmas Keszthelyben tekerni is kihívás volt, de a Hévíz irányába vezető kerépárút rossz minősége, majd a kertvárosi forgalmas szakasz egészen a Sümegi-útig bizony már-már mondható veszélyesnek a kerékpárosok szemszögéből nézve. A Sümegi-utat elérve ( a helyiek ipszilonnak nevezik ezt a csomópontot) radikálisan enyhült az autós forgalom és nyugodtan tekerhettünk célunk felé.

Joci valóban fasza utat javasolt, az emelkedők nem voltak meredekek, ámbár hosszabbak, ugyanakkor előfordult bőben vizszintes-vagy annak látszó- szakasz is. Egyértelmű volt, hogy a visszaút picit kedvezőbb lesz a terep tagoltságát tekintve, de már ekkor izgultam azon, hogy az ipszilontól egészen a rossz minőségű bringaút kezdetéig az autósokkal kell szimbiózisban tekerni.

Nagyon szép volt a táj, erdők, dombok, gabonaföldek váltották egymást de Zalaszántóhoz közeledve az erdős és dombos részek kerültek fölénybe. Persze, hogy volt feketeleves: Szántó előtt 1200 méterrel egy szerpentin következett, dombnak felfele természetesen. Tekintettel a melegre, a kaptató meredekségére és hosszára, eléggé húzós volt felkaptatni, vagy inkább beérkezni Zalaszántóra. De ez még nem a végét jelentette utunknak.

Felfelé haladva egyszer csak egy magas domb tetején, a falu felett egy fehér torony csúcsa ágaskodott felfelé az erdő fái között-a sztúpa. Oda kell eljutni ! Az nyilvánvaló volt, hogy lehetelen bringával felérni a sztúpáig. De nem adtuk fel. Beértünk a faluba, amelyben a hullámvasút – mégha kisebb méretekben is – folytatódott.

A falu végén kellett felhajtani a sztúpa felé. Kb.másfél kilométer lehetett még tekerni be az erdőbe, majd egy meredek, erdei út végleg leszállni kényszerített minket  a nyeregből és gyalog folytatni utunkat.

20 perc gyaloglás után értünk fel a sztúpához. Érdekes építmény, azt meg kell hagyni, de nekem spirituális szempontból nem mond semmit sem. Gondolom, a Buddhizmus hívei egészen máshogy tekintenek erre a helyre-nyilván ezért is van a közelben egy meditációs központ-mint a hozzám hasonló felfogású emberek.Nekem mint építmény marad meg az emlékezetemben a hely, no meg hogy milyen nehéz volt ideérni.

A meditációs terem nekem (és nejemnek is) olyan csiricsárénak ,túl színesnek tűnt-és nem sérteni vagy megbántani akarok bárkit is-viszont az egymásra rakott kövek szerte a környéken  érdekesek voltak.

A visszaút könnyebb volt, de dombról lefelé gyalogolni sem olyan egyszerű dolog, ahogy azt sokan gondolják. A tekerés más tészta, csak a fékezéssel kell csínján bánni. Seperc alatt a faluban voltunk. Megtekintettük a mézeskalács múzeumot, a vízimalomba sajnos nem tudtunk bemenni prózai okból: évek óta zárva van, a helyiek és a látogatók bánatára egyaránt.

Ahogy azt gondoltam, hazafelé több volt a lemenet, rövidebb időbe telt megtenni a 22,5 kilométer Keszthelyre. Itt a Helikon strandra mentünk fürödni, enni, pihenni.Estére egy kis bicajos korzózás és egy kis borozgatás marad édes hármasban.

Ahogy azt megjósoltam, enyém lett a pótágy.Tényleg rossz volt aludni rajta, de mit nem vállal be az ember a gyereke kedvéért? Az utolsó nap nehezen indult be. Reggelit követően a nejem és én lubickoltunk a medencében, amíg leányunk pihenget és kitalálja, mi legyen a mai programunk. Már ott tartottunk, hogy kettesben elmegyünk bringázni amikor lányunk döntött.hogy csatlakozik hozzánk.

A bringaút esett, mivel fáradt az előző napi tekeréstől, de eljönne velünk megnézni a Festetich vadasparkot. Így is lett, állatnézés következett Gyenesdiáson. Én kicsit csalódtam a vadasparkban, több vadra számítottam, de így is érdekes volt közvetlen közelről szarvasbikát látni, dámvadat, elbújt vadkocát észrevenni a bokrokban, pónit, szamarat, mangalicát, nyulat, házi szárnyasokat, mindezt rekkenő hőségben.

Innét a városba tekertünk a Festetich kastélyba. Megnéztük a kastélyt és a kocsimúzeumot, majd a gyönyörű parkban a lovasbemutatót.

Délután volt már jócskán, amikor vendéglőt kerestünk és megebédeltünk. Ebéd után a mólóhoz hajtottunk és beültünk egykét pohár italra a parti sétány valamelyik „exkluzív” büféjébe. Na, családom női tagjai érdekes „löttyöket” vettek magukhoz, hogy idézzek valamit kedvenc filmemből ismét. Én maradtam a pohár sörömnél…

Lassan ránk esteledett, a közeli parti sétányon meg a színpadon fesztivál vette kezdetét. Péntekről lévén szó, az eddiginél nagyobb volt a tömeg is. A jó hangulatról egy osztrák asszony-táncegyüttes gondoskodott, majd őket a Cimbaliband zenekar követte. A koncert végét nem vártuk meg, elmentünk pihenni…

7. nap

Hát, nem sok esemény maradt szombatra. Reggeltől szemerkélt az eső, mire felpakoltam a bringákat a kocsira, eláztam egy kicsit. Reggeli után elpakoltunk, berakodtunk a kocsiba, majd elbúcsúztunk Erikától és Jocitól azzal, hogy remélhetőleg jövőre újra találkozunk és elindultunk hazafelé.

Az eső elmosta azt tervünket, hogy megnézzük a közeli szépkilátót, ezért irány Tapolca. Itt már jól esett az eső és Devecserig szakadó esőben utaztunk. Ez még fokozódott Devecsert elhagyva olyan komoly esőbe futottunk, hogy alig láttunk ki a kocsi ablakain keresztül. Pápára érve az eső is gyengült, olyannyira, hogy Győrt megközelítve már nyoma sem volt .

A határhoz érve izgultunk, vajon beengednek-e minket „hőn szeretett hazánkba” ?A rendőrök ki sem dugták a fejüket az őrbódéból, úgyhogy irány Somorja.

Matyi olyan örömköröket futott jöttünkre, hogy füvesítenem kell a kitaposott gyepet. Mi is örültünk a viszontlátásnak. Lepakolás, körülnézés a kertben, majd a bringahordozó és a bringák mosása következett, ezzel befejezettnek mondhatjuk a Balaton-túránkat. Rendhagyó volt, jó volt.

Jövőre, remélem újra támadunk, kedves Balatonunk.

                                  —vége—