“Amíg te játszottál a téren, én billentyűket gyúrtam egy zongorán.” Ez a lényeg, minden más pusztán sallang. Egyes egyedül a ZENE számít, ahhoz, hogy megszülessen, éljen, áradjon, gyúrni kell a billentyűket. Mert ha ZENE nincs, akkor már semmi sincs…

Olyan ez, mintha Presser Gáborral beülnél valahová egy kávéra, ő pedig kötetlenül feleleveníti zenészéletének epizódjait. Nála vannak fényképalbumai, koncertplakátok, lemezborítók, újságcikkek, igazolványok, bizonyítványok, emléktárgyak… bizony, a könyvet felütve, ezernyi képet, dokumentumot, iratot láthatunk, s ha ezek nem lennének elegek, QR kódok vezetnek azokhoz a világhálón.

PG papírra rótt mondatait olvasva, ezernyi dolog megelevenedik: hat évtized, a “könnyűzenei” élet; ránk lehel a pártállam, érezhetjük szájszagát; ott lehetünk zenekari turnékon szocialista országokban – Csehszlovákiában, Lengyelországban, Német Demokratikus Köztársaságban, Szovjetunióban, Romániában -, de mélyet szippanthatunk a “rothadó imperializmus” dögbűzéből is, amikor a zenekar az Egyesült Királyságban, vagy az Egyesült Államokban muzsikált, vagy éppen zenealbumot vett fel. Így ott lehetünk velük az NDK-ban, azon a Világifjúsági Találkozón, ahol a zenekar (LGT) egy csomó koncertet adott, miközben eltitkolták Walter Ulbrich elvtárs közben bekövetkezett halálát, mert ugye The Show Must Go On… (W.U. et. Erich Hoenecker et. elődje volt a Német Szocialista Egységpárt főtitkári posztján, utóbbi L.I. Brezsnyev et.-sal váltott nyelves puszijával írta be magát a világtörténelembe, nos, ezt a csókot látván, a mai genderideológusoknak lehetne akár egy kósza orgazmusuk… A Német Demokratikus Köztársaság széles dolgozó tömegei éppen olyan túlfűtött lelkesedéssel ünnepelték Ulbrichot, Hoeneckert, mint nem sokkal korábban Hitlert…).

Megismerjük, hogyan mentek akkoriban a dolgok, hogyan születtek hanglemezek, milyenek voltak a koncertek; PG elmondja nekünk, hogyan sikerült a Loksi búcsúkoncertjeinek sorára koncerthelyszínnek megszerezni a Nyugati Pályaudvart. (Ott voltam, gondoljatok bele, kétmilliós város egyik főpályaudvarát napokra lezárták a vasúti forgalom elől, a hatalmas csarnok valamennyi előadáson tömve volt. PG részletesen elmeséli az egészet.)

Ott lehetünk kihallgatásán a “Főkapu”-ban, amely nem más, mint a Deák téri rendőr főkapitányság. PG idézést kapott, akkor már megfordultak Nyugaton. Vérfagyasztó a kihallgatás, kirajzolódik, hogy mindent tudtak besúgói jelentésekből. Az a bizonyos sorozás… nehéz volt megúszni a katonaságot, kicsit tamáskodom, hogy ehhez elég lett volna egy akut koffeinmérgezés következményes vérnyomás emelkedése.

Megelevenednek zenésztársak, színészek, rendezők, hangmérnökök, grafikusok, újságírók és televíziós “személyiségek”; az egész panoptikum. PG több korszakról mesél, így is világosan kidomborodik, hogy milyen mocsok borított be mindent. Ma már szinte hihetetlen, hogy a Bummm című korszakos albumot betiltották és bezúzták (!), mert Barta kint maradt az Egyesült Államokban, arról nem beszélve, hogy belekötöttek a borító grafikájába, az sem számított, hogy hatalmas kasszasiker volt a lemezkiadónak, (amelyből a zenészek alig részesültek).

Csoda, ám valahogyan mégis pozitív ez az egész, elvégre – cenzúrázva – de alkothattak, megjelenhettek albumok, olykor még Nyugatra is kiengedték őket, mi pedig élvezhettük a dalt, amelyet nekünk írtak. Lehetett volna sokkal, de sokkal rosszabb, igaz, jobb is!

“Párszor leírták, jó párszor hallgattam, hogy ha nem ide születsz, s nem magyarul szólnak a dalaid, lehettél volna világhírű. Nettó marhaság. Így is lehettem volna. Meg lehettem volna valaki más, de más – az valaki más lett. Én hálás vagyok azért, hogy ide születtem (…) s hogy ezt a nyelvet értem, beszélem, olvasom és írom valamennyire.” (419.o.) Külön köszönet ezekért a szavakért!

Olvassátok el Presser könyvét, nagy élmény lesz! A lapokon megelevenedő történetek időnként a röhögéstől, időnként a fájdalomtól csalnak könnyet a szemünkbe. Ezzel nincs vége, Presser ígéri a folytatást, amely még idén megjelenik. Türelmetlenül várom!

Illusztráció