Ötödéves medikus voltam, pár hét volt csak hátra a vizsgaidőszak kezdetéig. Nyári idő volt, a kollégium lépcsőzetes épülete a tájba simulva kúszott fel a Jakab-hegy oldalára. Az időjárás kicsalogatta a teraszokra a hallgatókat, sokan ott tanultak.

Időnként meghallgattam a Szabad Európa Rádió híreit, egyre többet beszéltek arról, hogy a Szovjetunió területén található csernobili atomerőműben súlyos nukleáris baleset történt. Alig érte el az ingerküszöbömet, ki tudja milyen messze van a város, sajnáltam az ott dolgozókat és környéken élőket, de úgy hittem, ránk nézve nem jelent veszélyt.

A hazai tömegkommunikáció elhallgatta az esetet. A mai napig nem értem miért. Azért mert a Szovjetunióban történt nukleáris baleset, az nem áshatta alá a kommunizmus felsőbbrendűségébe vetett hitet, úgy tudjuk nem szabotázs, terrortámadás, hanem műszaki hiba okozta a katasztrófát.

Mivel a SZER egyre többet beszélt róla, arról is, hogy a skandináv országokban biztonsági intézkedéseket vezettek be, egyre jobban kezdett bennünket izgatni a dolog. Néhányan bekopogtunk a Biofizikai Intézetbe, érdeklődtünk, mit mutatnak a Geiger-Müller-számlálók? A válasz az volt, hogy ne hallgassuk a Szabad Európa Rádiót.

Volt még egy „csavar” a történetben! A kollégiumi csapokból mindig förtelmes minőségű víz folyt: langyos, klórszagú, kieresztés után zavaros, amely egy-két perc alatt tisztult fel. Egyszer csak ez megváltozott: jéghideg, kristálytiszta, jól iható víz jött a csapokból. Persze rögtön elkezdtünk Csernobilra gondolni, pedig egyszerű volt a magyarázat. Pécs nagy részét Dunából odavezetett víz látta el, de a meleg idő miatt annyira alacsony volt a folyó vízhozama, hogy a város magasabban fekvő részeire nem jutott fel. Volt egy tartalék rendszer: a Mecsek forrásvizeit gyűjtötték össze, és az került be átmenetileg a csőrendszerbe.

Egy idő után a hazai média is elkezdte csepegtetni a híreket, gondosan ügyelve arra, nehogy pánikot keltsenek. Jó idő volt, az emberek sokat voltak szabadban, a kistermelők és a gazdaságok betakarították a primőr zöldségeket, – emelkedhetett sugárszennyezettségük.

Nehéz azt ma már megmondani, hogy volt-e kézzelfogható biológiai hatása Magyarországon a katasztrófának. Történtek epidemiológiai vizsgálatok de a fő következtetésük az volt, hogy Magyarországon a csernobili sugárterhelés nem volt elég nagy ahhoz, hogy mérhető többletmorbiditást vagy ‑mortalitást okozzon, és a hazai vizsgálatok éppen ezt a hiányt dokumentálták.

A balesetet követő 70 évre számított külső és belső átlagos többletdózis kb. 0,5 mSv, a legpesszimistább becslés szerint sem több 1 mSv‑nél — ezt a számítást a nemzetközi tudományos közösség is elfogadta. Összehasonlításképpen: a magyar természetes háttérsugárzás évi nagyjából 2,4 mSv, egy évre eső átlagos orvosi vizsgálatsorozat pedig önmagában ~1 mSv — vagyis Csernobil 2–3 hónapnyi természetes háttérsugárzásnak megfelelő többletet adott.

A mérések már 1986. április 29-én megkezdődtek, Országos „Frédéric Joliot‑Curie” Sugárbiológiai és Sugáregészségügyi Kutató Intézet végezte azokat. Azt gondolom – jobb híján – nem tehetünk mást, mint elfogadjuk ezt a tényállítást. Mindenesetre a tragédiának szomorú vetülete az akkori magyar tömegtájékoztatás viselkedése, amely nyilvánvalóan pártutasításra történt.

Illusztráció: Hal Gatewood Unsplash