Valóban, eltelt három hét Szent István Napjától. Államalapító királyunk emléknapján évtizedek óta van Mesterségek Ünnepe, ahol felvonul a magyar kézművesek krémje. Ha tehetem, mindig elmegyek rá.

Idén sem volt ez másként. Felmentünk a Várba, s újra elcsodálkoztam azon, mennyire tehetséges iparosok, kézművesek élnek és alkotnak széles Kárpáthazában. Kovácsok, késkészítők, textilművészek, keramikusok, nemezelők, viseletkészítők, szarut megművelők, bőrdíszművesek állították ki portékáikat, egyik csoda jött a másik után. Nagyszerű volt, íme néhány fénykép, az eseményről:

Meleg volt, de nem elviselhetetlen. Este következett a nárcisztikus tűzijáték, még a képernyő elé sem ültetett, nem érdekelt. Szent Istváni örökség? A fene tudja. Aznap reggel keresztül mentem Székesfehérváron – Szent István városán – magyar zászlót kizárólag a középületeken láttam, de ott kötelező. A Budai úton (nemrég még Vöröshadsereg útja volt a neve) egyetlen zászló nem volt… Közben Királyi Napok a Belvárosban, kaja, pia, buli, mint a majálison. De a lelkekből Szent Istvánt kiölték ezek a gyilkosok. Országtorta, országkenyér, IPA sör… tűzijáték… akkor feláll a színpadra egy előadó, ülve, sört kortyolva, cigarettát szívva elénekli Kölcsey és Erkel Himnuszát… Szégyen, gyalázat.

Sokszor voltam Kormorán koncerten. Varázslatos dalok szólaltak meg, nemzetről, hazáról, hazaszeretetről, hazafiakról, Kurán Gergőről. Zászlók lobogtak, az orcákon könny folyt… de a koncert végén, amikor a zenekarral együtt énekeltük Kölcsey és Erkel Himnuszát, az felülírta még a Kormorán varázslatos muzsikáját is. Erre jön egy senkiházi, aki Szent István ünnepén belerondít legszentebb versünkbe, dalunkba, és teheti ezt következmények nélkül…

Nincs megoldás. Petőfi azt gondolta, hogy hol sírjaink domborulnak, unokáink leborulnak, s áldó imádság mellett, mondják el szent neveinket. Tévedett. De bennünket talán lesz aki eltemet, Himnuszunkat gyalázókat senki sem fogja eltemetni. Rohadjanak meg a dögkútban!

Én pedig sem élni, sem halni nem akarok egy ilyen országban. Ha kimúlok, a Balatonban szerettem volna lebegni porított állapotban (valahol Csopak és Alsóőrs) körül. De nem szeretném már azt sem. Azt a marék porított szart ami marad belőlem, szórja el valaki a Madarasi Hargitán. Inkább fújjon szét a szél oláh bitorolta magyarföldön, mint ebben a szörnyűséges országban!